Soul szörfözés

A Soul Surfer című film írásakor (igaz történet egy tinédzserről szörfös, Bethany Hamilton, akinek egy cápatámadás során leharapták a karját), felfedeztem, hogy Bethany visszament a vízbe, hogy újra megpróbálja szörfözni kevesebb mint egy hónappal a szörnyű támadás után. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan nyerhette a bátorságot, hogy visszamenjen a vízbe, különösen, hogy nem sokkal a rémisztő esemény után, egyszerűen azt mondta, hogy tudja, ha még egy napot várna, lehet, hogy soha többé nem megy vissza. Elmesélte, hogy egyes szörfösök hogyan tudják „kipszichizálni magukat” egy szörnyű baleset után, amikor az összes „mi lenne, ha”-ra gondolnak, és újrajátsszák a pillanat rémét, amíg meg nem bénulnak a félelemtől. És soha többé nem szörföznek.

Milyen gyakran szembesülünk ilyesmivel a saját életünkben – a hullámok hívogatnak, de fagyva állunk a parton, és a tökéletes biztonságra vágyunk, mielőtt visszamerülünk. És mivel a biztonság soha nem garantált, gyakran soha nem jutunk túl a lábujjak bemerítésén, mielőtt elfordulnánk, és félünk, hogy újra megpróbáljuk. Amikor az ötletünket lecsapják a munkában, úgy döntünk, hogy könnyebb csak magunkban tartani a gondolatainkat; ha egy film, amit szeretünk, ismét fordulatba kerül, elfáradunk, és elkezdünk a legalacsonyabb közös nevezőre törekedni, így lehet, hogy nem kell éreznünk a kudarc csípését valami miatt, amivel túlságosan is törődünk; és mindig ott van a csalódottság érzése egy megromlott kapcsolat után, ami visszatart minket attól, hogy újra „kint” akarjuk tenni magunkat, nehogy elutasítsanak bennünket. A félelem azzal fenyeget, hogy életünk peremén ragadunk.

A nagy paradoxon az, hogy a sebezhetőséghez bátorság kell. . . erősnek kell lenned ahhoz, hogy lágy legyél.

Bizonyos értelemben nem csak Bethany teste csonkított meg abban a balesetben – a szíve megszakadt, amikor az a cápa megfogta a karját, és ezzel azzal fenyegetőzött, hogy elveszi azt, amit a világon a legjobban szeretett – a szörfözést. Befalazhatta volna a szívét, buborékfóliába csomagolhatta volna, hogy soha többé ne kockáztasson ilyen veszteséget – ehelyett úgy döntött, nyitva hagyja a sebet, és hagyja, hogy a sós víz meggyógyítsa, visszaveszi a hullámokat, amelyeket szeretett, és nem engedi, hogy a félelem győzzön. Ma a világ egyik legnagyobb szörföse. Sokszoros bajnok, és millióknak inspiráló.

A kockázat nem könnyű, de azt hiszem, hosszú távon sokkal nehezebb hagyni, hogy a veszteség csapdába ejtsen egy unalmas életbe, nélkülözve a diadal örömét és a szerelem dicsőségét.

Bethany elmondta, hogy a félelem attól, hogy soha többé nem szörfölök, sokkal nagyobb, mint egy másik cápától való félelem, így az egyetlen dolog, aminek volt értelme, az volt, hogy visszamenjek a vízbe. És az igazság az, hogy számomra az attól való félelem, hogy nem élek, és soha nem ismerem meg a szerelmet, sokkal rosszabb, mint attól, hogy időnként megsérülök. Ez az oka annak, hogy azonnal írok egy új forgatókönyvet, miután kilépek a nem fogyó pályáról. Az ok, amiért áldott vagyok, hogy csodálatos házasságban élhetek egy fájdalmas válás után. Ez az oka annak, hogy kitárom a karjaimat és a szívem egy új kölyökkutya előtt, még akkor is, ha elvesztettem édes öreg kutyámat, Alfit.

Nem akarom a partról nézni az életemet, mely a magány hevében hólyagos, kőfalú szív nehezedik ránk. Persze, néha a csalódás hulláma tör össze, és néha elveszíted önmagad darabjait a veszteség éles fogaira – de ebben a nagy, nagy óceánban, amit életnek hívunk, gyakrabban ragadsz el valami gyönyörűség, a puszta szerelem hullámain. De nem lovagolhatod meg a hullámot, ha soha nem hagyod el a partot. Hajrá, merülj bele – tedd erősen a lábadat a deszkára, érezd a szelet a hajadban, a só ízét és a diadalt az ajkaidon. . . és tudjuk, hogy a lelkünk szörfözésre való.