Mese Az eltévedt szerelemről és iróniáról

AMIKOR A VILÁG KEZDETE , mindennek megvolt a helye az emberi szívben, és minden a helyén volt. Ez azt jelentette, hogy soha, de soha nem kellett keresnie semmit. Ami borzasztóan kényelmesen hangzik, és pontosan ez volt. Szörnyen. Kényelmes. Ebben a kifogástalan sorrendben minden a menetrend szerint történt. A Serendipity például kedd délutánonként kapta meg a 14 órai időt (ami persze azt jelentette, hogy az emberiség változatlanul átaludta). Minden a nap alatt megbízható és rendkívül fárasztó volt.

Az emberek hamarosan elkezdtek kis játékokat kitalálni maguknak, hogy érdekesebbé tegyék a dolgokat. Ennek érdekében a szerelmet az esőerdőkbe száműzték, és a boldogságot magasan egy sziklás hegycsúcson ültek le. Az elégedettséget a tenger közepén hagyták, a beteljesülést pedig valahol a sivatagban temették el. Kidolgozott álarcokat is kidolgoztak a maszkokra álarcokra, mígnem senki sem volt teljesen biztos abban, hogy kik is ők valójában.

Ez a tevékenység egy írói műfajt szült, akik szaporán kezdtek írni arról, hogyan fedezzék fel önmagukat. Kidolgoztak egy kétes sorozatot is 10 lépésből álló parancsikonokból az igaz szerelemhez, a célhoz, a megvilágosodáshoz és hasonlókhoz. Néhányan közülük valóban tudták, miről beszélnek, de a legtöbben csak kitalálták, ahogy haladtak. Ez – amint az várható volt – sok évezredes félreértésekhez, többszörös vadlúdüldözéshez és széles körben elterjedt zűrzavarhoz vezetett.

Eközben a szerelem magányossá vált az esőerdőben, a boldogság pedig szédülést szenvedett a hegytetőn. Az elégedettség soha nem találta meg a tengeri lábát, és a beteljesülés klausztrofóbiás lett a föld alatt. Így hát egy nap mindannyian hazakúsztak, lopva és bejelentés nélkül. Tartalékkulcsaikkal visszaengedték magukat az emberi szív kamráiba, és édes, megkönnyebbült sóhajokkal foglalták el régi lakhelyüket. Visszatérésük azonban észrevétlen maradt. Ekkorra már mindenkit elmerített a saját keresése. Esőerdőkben szántottak, hegyláncokat ástak, mélytengeri búvárexpedíciókat vezettek, és karavánoztak a sivatagokban, keresve azt, ami már hazajött. Ezen a ponton lépett be a világba az irónia.

Hamarosan a technológia kezdett helyettesíteni mindazt, amit nehéz volt megtalálni. Amikor a jelentést nem lehetett megtalálni, az emberiség olyan csodákkal vigasztalta magát, mint a GPS. Az ember mindig bízhat abban, hogy útbaigazítást tud adni a legközelebbi bevásárlóközponthoz. A szöveges üzenetek és a tweet-ek elkezdték a beszélgetést és a közösséget. Kinek volt egyébként ideje a kapcsolat és a valóság bájt méretű segítésére? Az élet nagy kérdéseire választ kereső emberek egyre inkább a Google-hoz fordultak (akinek, el kell ismerni, átlagosan gyorsabb volt a válaszadási arány, mint Isten).

És így pörögtek az évek, mint hullám hullámra. Az emberek élete nagyobb, fényesebb, gyorsabb és hangosabb lett. És irdatlan sok fagylalt íz jelent meg a piacon. Mégis az őrjöngő tempó, a csillogó külső és a rendelkezésre álló jégkrém alatt az emberek kimerültebbek, ijedtebbek és magányosabbak voltak, mint a történelem hajnala óta. És időnként egyikük annyira belefáradt az egész színjátékba, hogy drasztikus intézkedésekhez folyamodtak. Kikapcsolták a mobiltelefonjukat, és elfordultak a képernyőtől. Abbahagyták a beszélgetést, a tweetelést, a vásárlást és a keresést, és hirtelen és édesen visszazuhantak bőrük bőrébe és szívük szívébe.

Ekkor a szerelem odarohant, hogy ölelve üdvözölje őket, a boldogság felteszi a vízforralót egy csésze teához, a megelégedettség a kandallóhoz hajlik, és a beteljesülés énekelni kezdett.