Az élet Egy Kamera lencséjén keresztül

A múlt héten, miközben egy Paul nevű középkorú férfival ültem, különösen megérintett a beszélgetésünk. Épp akkor tért vissza évek óta az első nyaralásáról, és a legszebb pillanatokat mesélte. „Nem tudtam elhinni, milyen gyönyörű az óceán” – jegyezte meg. „Még soha nem láttam óceánt, aztán még élőben láthattam pálmafákat, sőt, még megérinthettem is őket. Egyszerűen lenyűgöző volt.”

Lapozgatni kezdett a telefonján lévő fényképsorozaton, amelyek mindegyikén egy pálmafa látható. Néhány fa közvetlenül a tengerparton állt, míg mások az út szélén sorakoztak, mintha mindegyik a mögötte álló házhoz tartozna. Némelyiknek több törzse volt, másoknak pedig egyetlen ívelt, elegáns vonala. Több fotója is ugyanazt a fát ábrázolta, de különböző szögekből és perspektívákból.

Bár életemben sok pálmafát láttam már, még soha nem láttam, hogy valaki igazán értékelne egy pálmafát. Ez indított el bennem. A meleg, napsütötte helyekre tett nyaralásaim során soha nem jutott eszembe, hogy ennyire felfigyeljek ezekre a fákra. Mindig is csak a háttér részét képezték, és valami olyasmit, amit magától értetődőnek vettem.

Találkoztam azonban a saját Pál-pálmafámmal. Amikor néhány évvel ezelőtt Indonéziába utaztam, tátva maradt a szám a csodálkozástól a teraszos rizsföldek láttán, amelyek minden kanyarban és sarkon felbukkantak. Észrevettem a taxisofőr értetlenségét, amikor ismételten kértem, hogy álljon meg, hogy több képet készíthessek ezekről a gyönyörű műalkotásokról. Számára ezek olyan hétköznapiak voltak, mint egy pálmafa egy floridainak, vagy egy tölgyfa egy közülünk, középnyugatinak.

Amikor hazaértem, elkezdtem elpakolni a fényképezőgépemet a fiókba, ahol biztonságban van a következő fellépésig vagy a születésnapi tortáig. De aztán kétszer is meggondoltam. Rádöbbentem, hogy amikor új helyekre utazom, mindig előveszem a fényképezőgépemet, hogy újszerű és érdekes képeket készítsek. Időt szánok arra, hogy – még a magam amatőr módján is – szemből és oldalról is megvizsgáljam a tárgyakat, és gyakran meglepődöm a fényképezőgép lencséjén keresztül feltáruló szépségen és egyediségen.

Azon tűnődtem, vajon ez fordítva is működhet?

Mi lenne, ha elővenném a fényképezőgépemet, vagy akár csak elképzelném, hogy előveszem, a mindennapi élet hétköznapi és ismerős pillanataiban? Vajon egy ilyen gesztus arra ösztönözne, hogy a hétköznapi helyeket és tárgyakat érdemesnek lássam egy fénykép elkészítésére – méltónak, ahogyan a pálmafák voltak Paulnak, és az indonéz táj a látogató szememnek?

Gyakran, amikor gyorsan haladunk egyik dologról a másikra, nem igazán látjuk a körülöttünk lévő dolgokat úgy, mint utazás közben. Úgy tűnik, ez a figyelem az egyik első dolog, amit elveszítünk, amikor napjaink elkötelezettségekkel és tevékenységekkel telik meg. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha minden reggel úgy érkeznénk a konyhánkba, mint egy nyaralóhelyre, és megcsodálnánk a körülöttünk lévő tárgyak jellegzetességeit. Ha ezt a hozzáállást tanúsítanánk a mindennapi életünkben, talán azon kapnánk magunkat, hogy fényképeket készítünk a konyhaablakon beszűrődő napfényről, vagy a serpenyőben felkelő tojássárgájáról.

Érdemes kísérletezni ezzel a kamerahasználati gyakorlattal, akár szó szerint, akár átvitt értelemben használjuk az objektívet. Amikor úgy gondolkodunk, mint egy fotós, friss módon kezdünk el nézni a dolgokat – észreveszünk láthatatlan részleteket a mindennapi tárgyakban, és talán újra elbűvöl minket a körülöttünk lévő ismerős világ.

Ez a megfigyelési mód olyasmi, amit még a rohanó hétköznapok közepette is megtehetünk. Ez egyike azon kevés dolgoknak, amikhez nem kell plusz idő... csupán egy váltás a figyelmünk módjában.

Ahogy haladsz a nap folyamán, figyelj oda, milyen lehetséges pillanatképek léteznek. Hogyan kereteznéd őket, és milyen részleteket emelnél ki?

Figyelj a leghétköznapibb és a legkülönlegesebb képekre, amelyeket a szemed és az elméd ma megörökít.