Légy Szeretet

Gyakran járok írni a Santa Monicában található könyvtárba.

A minap odamentem dolgozni, és láttam ezt a férfit, aki könyveket nézeget. Új ismeretterjesztő műveket. Egy tábla van a mellkasán, amin az áll: „Légy szeretet”.

Megkérdezem, hogy lefényképezhetem-e, és boldogan beleegyezik. Megfordulok, hogy pénzt vegyek a pénztárcámba. (Hajléktalan – ez nyilvánvaló. Sok hajléktalan lóg a Santa Monica-i könyvtárban.) Visszafordulok, és már leszedte a táblát.

„A kép ingyenes” – mondja –, „de ezt két órán át kell viselned. David vagyok, mi a neved?”

Megkérem, hogy kösse a nyakamba. Azt mondja, ha bárki megkérdezi, hogy mit fog jelenteni a tábla, azt fogja mondani neki: „Ez egy követelés.”

Megöleltem, adtam neki két dollárt, majd felmentem a lépcsőn írni. Azok a mosolyok, amiket kaptam, amikor az ablak melletti kis asztalomhoz sétáltam. Légy szeretet, légy szeretet, légy szeretet. A könyvem egy része az életünkben lévő hírvivőkről szól. David valóban egy ilyen hírvivő volt.

Soha ezelőtt nem készített képet iPhone-nal, és az alábbi kép rólam volt az első. Egészen jó.

Később aznap este…

A „Légy szeretet” táblát viseltem a jógaórámon . Beléptem, és megkérdeztem: „Kitalálja valaki, mi a mai este témája?”

Mindenki nevetett a nyilvánvalóságán, de ahogy valaki mondta az óra után, amikor könnyes szemmel odajött hozzám, a terem „meglágyult”. Szó szerint azt mondta, hogy még soha nem látott ehhez hasonlót.

Egész nap viseltem a táblát. Hű voltam a szavamhoz, mindenemhez. A lány könnyes szemmel azt mondta, hogy az óra olyan volt, mint egy vers, ami talán a legnagyszerűbb dolog, amit mondhatok nekem.

Én tettem? Nem. A mellkasomon lévő jel igen.

Látod, senki sem tudott ellenállni neki. Még a hátul ülő mogorva fickók is, akik szerint túl sokat beszélek, és azt mondták, hogy „nem lehetne már kicsit lehúzni magunkat?”, még mosolyogtak és kuncogtak a feliraton. Meglágyította a szobát, mert hát, a szerelem is ezt teszi.

Akárhogy is nézzük, igazából mindannyiunknak viselnünk kellene ilyen „Légy Szeretet” feliratú feliratokat. Még akkor is, ha láthatatlanok. Még akkor is, ha csak mi látjuk.

Miközben az órára tartottam, egy srác mögött álltam, aki jóval a sebességhatár alatt hajtott, és index nélkül kanyarodott – egy srác, akit magamban „bunkónak” tartottam. Hangosan. Az autómban. Amitől elnevettem magam. Ott voltam, egy nagy, régi BE LOVE kartontáblával a mellkasomon, és egy idegent neveztem bunkónak?

Elnevettem magam, és elég gyorsan megköszöntem a kartonnak, hogy kordában tartott.

Légy következetes, Jen.

Te vagy a szerelem. Légy szerelem. Vagy, ahogy Jesse mondaná a Breaking Badben : „Légy szerelem, haver.” (Elnézést kérek minden BB inside viccért. Mélyen gyökerezik a megszállottságom.)

Legyen mindig egy jel a mellkasomon. Akár látom, akár nem. Emlékezzünk mindannyian arra, hogy ezek a jelek vannak a mellkasunkon. Emlékezzünk mindannyian arra, hogy SZERETET LEGYÜNK.

Köszönöm, David, a hajléktalan férfi, akivel a könyvtárban találkoztam, aki továbbadta nekem a szeretetét. Remélem, tudja, mit tett, kedves uram. Nagy, drága szívű uram. Csak remélem, hogy van valami apró megérzése, bárki is és bárhol legyen.