Boldogság: Helyes prioritások

Egy létfontosságú változás van folyamatban abban, ahogyan gondolkodunk arról, haladás. Egyre több közgazdász, politikai vezető és szakértő kommentátor szorgalmazza a társadalom jólétének jobb mérését; olyan méréseket, amelyek nemcsak a gazdasági életszínvonalunkat, hanem az életminőségünket is nyomon követik. Ez a változás tükrözi azt is, ahogyan sokan közülünk érzik magukat: hogy a modern fogyasztói gazdaság nem tudott méltányos eredményeket és teljes életet biztosítani.

Az elmúlt évtizedekben életünk egyre inkább a gazdaság szolgálatába állt, és nem fordítva. A gazdasági növekedés azonban valójában csak eszköz a cél eléréséhez; csak akkor számít, ha hozzájárul a társadalmi fejlődéshez és az emberi jóléthez. A tragédia pedig az, hogy az évtizedek óta tartó növekedés és anyagi fejlődés nem eredményezett mérhető növekedést az élettel való elégedettségben.

Amikor David Cameron miniszterelnök bejelentette, hogy felkéri a Nemzeti Statisztikai Hivatalt (ONS), hogy kezdje el mérni az Egyesült Királyság nemzeti jólétét, a média gúnyolódást és szemforgatást váltott ki belőle. A kritikusok szerint ez cinikus kísérlet arra, hogy elterelje a figyelmünket a gazdasági gondjainkról, vagy egyszerűen pénzkidobás egy olyan időszakban, amikor fontosabb dolgok miatt is aggódni kell.

Ezek az aggodalmak érthetőek, de alaptalanok. Természetesen nehéz megbízni egy olyan kormányban, amely elkötelezettnek vallja magát a jólét iránt, miközben egyidejűleg csökkenti az ehhez hozzájáruló közszolgáltatások finanszírozását. De ha ezt csak politikai szemszögből néznénk, akkor félreértenénk a lényeget. A jólétre való összpontosítás nem figyelemelterelés, hanem arról szól, hogy megtudjuk, mi fogja valóban javítani az emberek életét, majd cselekedjünk is ennek megfelelően, ami kétségtelenül a jó kormányzás lényege.

Az Egyesült Királyság most először méri és értékeli hivatalosan az emberek szubjektív érzéseit az életükkel kapcsolatban. Ez nem valami orwelli rémálom, amelyben arra vagyunk kényszerítve, hogy elégedettek legyünk a sorsunkkal; valójában épp ellenkezőleg. Ez egy lehetőség a kormány számára, hogy meghallgassa, hogyan érezzük magunkat, és megtudja, mit értékelünk a legjobban. Idővel ez ahhoz vezethet, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak az emberek jólétét szolgáló kezdeményezések, és felismerik, hogy ezek nem mindig ugyanazok, mint amik a gazdaság növekedése szempontjából jók.

Mit is tudtunk meg az ONS jólléti adatainak 2011 decemberi első publikációjából? A gazdasági borúlátás ellenére úgy tűnik, hogy az emberek több mint háromnegyede az életével való elégedettségét tízből hétre vagy annál magasabbra értékelte.

Olyan országok, mint Dánia és Kanada azonban az átlagos élettel való elégedettség tekintetében következetesen tízből nyolc feletti pontszámot érnek el, tehát lehetne jobban is teljesítenünk. Ami még aggasztóbb, hogy az emberek 8%-a 10-ből 5 alattira értékelte az élettel való elégedettségét. Ez egy nagyon alacsony élettel való elégedettségi pontszám, hasonlóan olyan országok átlagához, mint Banglades és Kambodzsa.

A legaggasztóbb az egészben, hogy a lakosság 27%-a magas szintű szorongást regisztrált. Ennek egy része összefüggésben lehet a gazdasági helyzettel, de nagy része kétségtelenül tükrözi azt a hatalmas nyomást, amely az emberekre nehezedik egyre versenyképesebb társadalmunkban. Sokan, akik külsőleg, anyagilag sikeresnek tűnnek, valójában súlyos érzelmi és pszichológiai traumát szenvednek el.

A politikai döntéshozók számára kiemelt prioritásként kell kezelni ezen eredmények és azok mozgatórugóinak megértését. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a jóllétre való összpontosítás nagyobb hangsúlyt fektethet a jó mentális egészség előmozdítására; a gazdasági stabilitást a gazdasági növekedés elé helyezheti; az életvezetési készségek oktatására az iskolákban; és a rászoruló családok – különösen a formálódó éveiket járó kisgyermekek – támogatására. Például helyi szinten egy önkormányzat, amely egy könyvtár vagy játszótér bezárását fontolgatja egy új kereskedelmi fejlesztés létrehozása érdekében, másképp cselekedhet.

De talán a legfontosabb, hogy a prioritásaink újragondolása mindannyiunkra, egyénileg is hatással van. A gazdasági növekedés iránti törekvésünket kísérő énközpontú értékek túl sokunkat arra ösztönöztek, hogy pénzügyi sikerünket a családunk, közösségünk, sőt még a saját jólétünk iránti aggodalmak elé helyezzük.

Mi is profitálhatunk a prioritásaink megváltoztatásából, és annak felismeréséből, hogy az igazi boldogság kevésbé arról szól, hogy mit keresünk vagy mit birtokolunk, és inkább a kapcsolatainkról és a lelkiállapotunkról; legalább annyira arról, hogy mit tudunk hozzájárulni, mint arról, hogy mit kaphatunk magunknak. Egy boldogabb társadalom mindannyiunkkal kezdődik.

Ahhoz, hogy olyan társadalmat érjünk el, ahol a lehető legtöbb ember boldogul, és a lehető legkevesebb ember boldogtalan, politikai és társadalmi változásokra egyaránt szükség van. Ha a politikusokat kritizálni kell, akkor azért kell kritizálni, mert nem javítják az emberek jólétét, nem pedig azért, mert nem akarják mérni azt. De ismerjük fel azt is, hogy mindannyian hozzájárulhatunk egy boldogabb társadalom megteremtéséhez.