Áfonya és a jelenlét művészete

Amikor a gyümölcsök megérnek, mindig hajlamosak vagyunk siettetni a betakarítást. ALANDA GREENE megosztja tapasztalatait arról, hogyan lehet higgadtnak lenni és jelen lenni a pillanatban ahelyett, hogy sietnénk a feladat befejezésével.

TANULSÁGOK A KERTBŐL

A kertben található bogyós gyümölcsöknél jobban, mint bármely más gyümölcsnél, az áfonya szedése sürgető érzést kelt. Érzem, ahogy látom a mélykék-fekete gömbök fürtjeit, majd egy újabb fürtöt, és még egyet. Az érzés az, hogy siess, annyi van, annyi tennivaló van, és még több van ott, ott mögötted, és abban a bokorban. Egy másik érzés is felmerül: hogy hirtelen annyi tennivaló van, és nincs elég idő. Le kell szednem és lefagyasztanom őket, vagy lekvárt kell főzni belőlük, vagy ki kell tenni későbbi fogyasztásra, vagy valami finomat sütni belőlük, vagy el kell vinni a szomszédnak. Enyhe pánik jár egy olyan feladattal, ami időnyomást kelt.

Be kell vallanom, gyanúm van, hogy – mint a mosásban eltűnt zoknik – ezek a bogyók is ki-be kerülhetnek más dimenziókból. Először a málnánál gyanakodtam erre, amikor leszedtem őket. Letérdeltem, széttártam a vesszőket, jobbra-balra néztem, majd fel-le néztem. Miután végigmentem a soron a következő területre, néha visszanéztem oda, ahol az előbb voltam, és csak nagy, piros, érett málnákat fedeztem fel ott lógni. Egy másik dimenzióban rejtőztek! Ez az egyetlen magyarázat. Nem tudnak elmenekülni, ha rajtuk tartom a szemem, a helyükön tartom őket, és leszedem őket, de ha elengedem a tekintetem, hogy befejezzem, amit éppen szedek, a bogyók eltűnnek.

Az igazat megvallva, az áfonya néha olyan érzést kelt bennem,
pont mint egy kisgyerek az édességboltban.

Így hát, ezekkel az áfonyákkal, amikor egy érett fürt kibújik a látómezőm szélén, meg kell fordulnom és leszednem őket. De aztán egy másik láthatatlan fürt bontakozik ki. Fogd meg ezt. És hol voltam én? Hol voltak azok a többi bogyók? Eltűntek. Gyorsan kell dolgoznom, hogy elkapjam őket, mielőtt elszabadulnak.

Az igazat megvallva, néha az áfonya olyan érzést kelt bennem, mint egy kisgyerek az édességboltban. Emlékszem, hogy a 93 éves anyósomat kerekesszékben vittem el vásárolni. A vásárlás mindig nagy örömet okozott neki, és már régóta nem volt ki a házból. Teljesen el volt ragadtatva. Mindig is csokoládéimádó volt, a szemmagasságban lévő különféle szeletek és dobozok polcai ezt a tekintetet hozták a szemébe. Nyúlt és felkapott mindent, ami a keze ügyébe került. Halkan zihálva, a keze ide-oda járkált, és hiába igyekeztem szándékosan nem csábítani, mire a pénztárhoz értünk, már egy csordultig tele volt a kínálata különféle csokoládékincsekkel. Felismerek valamit ebből a csábításból, ezeknek az édes finomságoknak a hívogatásából, a bőség áradatából. Hamarosan egy túlcsorduló doboz áfonyám van, és még mindig ott van bennem a kényszer, hogy folytassam a szedést.

Ha teljesen a jelenre koncentrálva választok, az mindent megváltoztat.
Egy idő után jön egy kis szelídség. …
Továbbra is válogatok, de vannak időtlen elmélyülés pillanatai…
Minden tökéletesnek érződik. Valami varázslat hatott az elmémre.

Ma szembesülök az áfonya parancsoló kihívásával. „Nem!” – mondom, amikor felmerül bennem az érzés, amikor túlterheltnek érzem magam a sok figyelemre szoruló bogyó miatt, amelyek azt kiáltják: „válassz engem, válassz engem!”

„Nem, nem kell sietnünk. Minden időnk a rendelkezésünkre áll. Már csak ez a cselekedet, ebben a pillanatban, a megfelelő. Soha nem lesz értékesebb, mint most, soha nem lesz teljesebb, soha nem lesz értelmesebb, mint jelen lenni azzal, amit teszek, kapcsolatban az áfonyával, emlékezéssel és hálával.”

Minden megváltozik ezzel a megközelítéssel. Ezeknek a bogyóknak az élménye, formájuk és illatuk, szépségük és bőségük a fényes levelű szárakon élénkebb és teljesebb. Ma nem úgy tekintettem erre a szedésre, mint egy újabb feladatra a sok tennivaló listáján. A lista része annak, hogy van egy kertem, amikor a dolgok egyszerre érnek, amikor a betakarítás ideje a saját ritmusát követi, és nem az általam előírt ütemtervet. Igen, akkor kell szednem az áfonyát, amikor megérett, mivel nem reagál egy elképzelt dátumra néhány nap múlva, amikorra be tudom ütemezni a nyitást, szeder és brokkoli között.

De ha teljes figyelmemmel a pillanatra koncentrálok, az mindent megváltoztat.

Egy idő után gyengédség tölt el. Ezeknek a mély, fagyos kék gömböknek a szépsége, az egyik rúd recés pereme, az ízük és a nyelvemen érzett puhaságuk... mindez elkezd rám hatni, elkezdi megnyugtatni az elmémet, ahogy a halk beszéd megnyugtatja a félénk lovat. Tovább szedegetem a füvet, de vannak időtlen elmélyülés pillanatai, magamba szívva a zöld levelekben úszó kerek bogyók képét, az erdő szélén kikelt csuszkacsaládok kuncogását és nyüszítését, a lágy szellő által kommentált mogyorólevelek suttogását. Mindez a tökéletesség érzését kelti. Valami varázslat hatott az elmémre.