Apró Kegyelmek

Részlet Kent Nerburn Kis kegyelmek című könyvéből:

Közeledik az éjszaka. Itt az alvás ideje.

Csendes utat jártam ma. Nem tettem sem nagy jót, sem nagy kárt. Talán többet kívánhattam volna – valami drámai eseményt, valami emlékezeteset. De nem történt több. Ez volt az a nap, amit kaptam, és megpróbáltam alázatos szívvel fogadni.

Milyen kevésnek tűnik. A tökéletességre törekszünk napjainkban, mindig többet akarunk magunktól és az életünktől, és elérhetetlen célokért küzdünk. A múlt és a jövő hatalmas végtelenje között élünk abban a vékony fénysugárban, amit „ma”-nak nevezünk. És mégis, a ma soha nem elég.

Honnan ered ez a furcsa, olthatatlan emberi vágy a „több” iránt, ami egyszerre áldásunk és átok is? Arra késztetett minket, hogy tekintetünket az ég felé emeljük, és a világegyetem darabkáit összefűzzük, míg megpillanthatjuk az isteni teremtés árnyékát. Mégis, hogy megszerezzük ezt a tudást, néha elveszítjük egy felhő misztériumát, egy kert szépségét, egyetlen lépés örömét.

Meg kell tanulnunk értékelni a kicsit ugyanúgy, mint a nagyot. [...]

„Konfuciusz azt mondta követőinek: »Békét hozzatok az időseknek, bízzatok barátaitokban, és becsüljétek a fiatalokat!«”

"Tényleg több kell ennél? Megemlékezni a hajnalról. Meglátogatni egy kertet. Beszélgetni egy baráttal. Elmélkedni egy felhőről. Megbecsülni egy étkezést. Fejet hajtani a nap misztériuma előtt. Nem elég mindez?"

A világ, amelyet formálunk, az a világ, amelyet megérintünk – szavainkkal, tetteinkkel, álmainkkal.

Ha olyan szerencsések lennénk, hogy sokak életét megérinthetnénk, legyen. De ha a sorsunk nem több egy asztal megterítésénél, egy kert gondozásánál, vagy egy gyermeknek az erdőben való ösvény megmutatásánál, az életünk nem kevésbé értékes.

Bekúszom az ágyamba, érzem a takaró egyre növekvő melegét, hallom feleségem lágy lélegzésének halk ritmusát.

Kint lágyan fúj a szél, egy nyírfa ágát súrolja a házhoz.

Igazságot tenni. Szeretni az irgalmasságot. Alázatosan járni a mi Istenünkkel.

Békét hozni az időseknek. Bízni a barátainkban. Becsben tartani a fiatalokat.

Néha úgy tűnik, túl sokat kérünk. Néha elfelejtjük, hogy az apró kegyelmek is elegendőek.