A Szeretet műve a Szeretet

Saját földi életem során két olyan erőteljes eszközben hittem, amelyek a tapasztalatot szeretetté alakítják: a megtartásában és a meghallgatásában. Mert minden alkalommal, amikor megtartottam vagy megtartottak, minden alkalommal, amikor hallgattam vagy meghallgattak, a tapasztalat úgy ég, mint a fa az örök tűzben, és a szeretet jelenlétében találom magam. Ez mindig is így volt. Gondoljunk csak bele ebbe a két régi hitbe, amelyek a megtartás és a meghallgatás bölcsességét és kihívását hordozzák.

Az első az az ősi elképzelés, hogy ha egy kagylót tartunk a fülünkhöz, hallhatjuk az óceánt. Úgy tűnik, ez mindig működik. Az orvostudomány vizsgálata kimutatta, hogy amikor ezt a kagylót a fülünkhöz tartjuk, valójában a saját lüktetésünket halljuk, vérünk óceánját játsszák le nekünk. Ez a tény azonban nem csökkenti ezt a rejtélyt. Csak fokozza. Mert ha egy kagylót tartunk a fülünkhöz, megtanít minket arra, hogyan halljuk meg az Egészet a részen keresztül, és hogyan találjuk meg a bennünk rejlő Univerzumot. Megtanít arra, hogy amikor merünk egy másik lényt, mint egy kagylót, a fülünkhöz tartani, akkor egyszerre halljuk az élet misztériumát és saját vérünk óceánját.

Bámulatos módon minden lénybe kódolva van az Univerzum története. Minden lélek egy héj, amelyet a mélység áramlatai formálnak. Még fizikailag is, a belső fül – az egyensúly kényes forrása – kagyló alakú. Így bármit is tartunk a kezünkben és hallgatunk, az megmutatja nekünk, hol él a világban és bennünk.

Ez elvezet minket a második hiedelemhez: ahhoz a néphiedelemhez, hogy ha egy ló eltöri a lábát, el kell altatni. Rájöttem, hogy ez nem igaz. Ó, az igaz, hogy előfordul. A tenyésztők úgy lövik le a törött lábú lovakat, mintha nem tehetnének semmit. De most már tudom, hogy magukért teszik ezt, nem akarnak gondoskodni egy olyan lóról, amelyik nem tud futni.

Így vágják el a félelemmel teli és önző emberek a megtört emberek kötelékét, nem akarnak egy olyan baráttal ülni, aki nem látja a holnapot, nem akarnak valakivel szembenézni, aki lelassítja őket, nem akarnak szembenézni azzal, ami bennük megtört. Ebben rejlik az együttérzés kihívása. Mert amikor merjük megtartani azokat, akiket a földre kényszerítettek, merjük közel tartani őket, az ölelés és a meghallgatás igazsága énekel, és elragad minket a törött csontok bölcsessége és a dolgok gyógyulása.

Ezek olyan csendes bátorságok, amelyekre mindannyiunknak szükségünk van. A bátorság, hogy várjunk és figyeljünk teljes szívünkkel. A bátorság, hogy beismerjük, nem vagyunk egyedül. A bátorság, hogy egymást a szívünk füléhez szorítsuk. És a bátorság, hogy törődjünk a törött dolgokkal.

E bátorság gyakorlásának terepe mindig az apróságok, amik éppen adottak. Valahogyan, a kis dolgok nagy szeretettel történő megtételének gyakorlása által, ahogy Teréz anya fogalmaz, megtanulunk bátrak lenni. Valójában a szeretet munkája az apró dolgok teljes gondozása. Az ilyen gondoskodás megnyitja a misztériumot. Legkisebb figyelmünk nagylelkűségével belépünk a szeretet óceánjába, amely mindannyiunkat hordoz.

Egyszerűen és mélyen, a szeretet műve a szeretet. Mert ebben a cselekedetben kel életre a Világegyetem. Ez az elevenség az a tér, ami megnyílik közöttünk, ahogy Martin Buber mondja, amikor ketten meghajolnak és igazán megérintik egymást.

Mark Nepo a "A tökéletes kockázat: Merjünk hiteles életet élni" című könyvből