Tanulságok Az Idegeneknek írt Szerelmes levelekből

Közel két évvel ezelőtt kezdtem szerelmes leveleket hagyni New York-szerte idegeneknek, hogy megtalálják őket.

Bár az ötlet romantikusnak hangzik, valójában egy módja volt annak, hogy egy időre elfelejtsem a saját szomorúságomat és magányomat, és a nagyvárosban élő másokra koncentráljak, akik talán ugyanolyan csalódottak voltak, mint én. Az első szerelmeslevél óta minden reggel arra törekszem, hogy szerelmes leveleket írjak és küldjek embereknek a világ minden tájára, tele olyan szavakkal, amelyek remélhetőleg segítenek, gyógyítanak és megtartják őket a nehéz időkben.

Minden egyes tollvonással és a boríték lezárásával életre szóló leckéket gyűjtöttem, amelyekről tudom, hogy soha nem hagynak el, bárhová is kerülnek a leveleim.

Bátrabbak vagyunk, mint amennyire elismerjük magunkat.

Régen azt hittem, a bátorság mindig azt jelenti, hogy erősnek lenni, soha nem hullatni könnyeket, és mindent egyben tartani, még akkor is, ha úgy tűnik, minden szétesni készül. Ezt már a legelején megtanuljuk – hogyan mentsük meg a hírnevünket, hogyan bízzunk magunkban, hogyan legyünk mindig erősebbek, de soha (soha) gyengébbek.

A minap kaptam egy levélkérést egy fiatal izraeli nőtől. Szégyellte magát, egy kicsit gyáva és önző volt, hogy szerelmes levelet kért magának. Én? Azt gondoltam, ez volt a legbátrabb tett, amivel valaha találkoztam.

Bátorság és erő kell ahhoz, hogy megkérj egy idegent, hogy írjon neked egy szerelmes levelet, hogy beismerd, hogy nem ismered a szavakat, amikkel jobbá teheted a dolgokat. A bátorság azt jelenti, hogy hajlandó vagy néha összeomlani, hogy bevonsz valaki mást, hogy segítséget kérsz, hogy beismered, hogy te is csak ember vagy, és valójában szükséged van másokra ahhoz, hogy erősebb legyél.

Jobban hasonlítunk egymásra, mint amennyire különbözünk.

Sosem szerettem azt a kijelentést, hogy „járj egy mérföldet mások helyébe”. Szinte lehetetlennek tűnik, és az élettel egyre inkább azt tanulom, hogy nem mindig szükséges.

A legtöbbször a történeteink egyértelműen különböznek egymástól, annak ellenére, hogy ugyanazokat az érzéseket hordozzuk – szomorúságot, magányt, féltékenységet, fájdalmat, boldogságot és reményt. Jobban tudunk azonosulni, mint azt valaha is gondolnánk, ha megnyílunk előtte. Nem kell ugyanazt a küzdelmet vállalnunk, mint valaki másnak, hogy együttérzést mutassunk neki, vagy hogy vidám pontot legyünk a napjában. Csak törődnünk kell vele.

Van egy félelem: nem fogjuk a helyes dolgot mondani. Csak rontunk a helyzeten. Jobb, ha semmit sem mondunk, mert el sem tudjuk képzelni, min megy keresztül az a személy.

Ez nem igaz.

Még ha úgy tűnik, hogy nem is tudunk mások helyében lenni, akkor is képesek vagyunk mellettük állni és támogatni őket, amíg el nem jön a nap, amikor újra megtanulnak mosolyogni.

A kis cselekedetek fontosabbak, mint gondolnánk.

Még az első 400 szerelmeslevél megírásakor sem gondoltam volna, hogy valóban változást tudok hozni a világba. Nem tudtam elhinni, hogy jelentős vagyok, vagy hogy számít, hogy itt vagyok.

Nem is sejtettem, hogy változást hozok az életembe magam körül, nemcsak betűről betűre, hanem apró tettről apró tettre. Jelenlétet mutatok egy másik ember felé. Telefont veszek fel SMS helyett. Kinyitva tartom az ajtót. Kiadom a szavaimat a világnak. Ezek az apró dolgok gyakran túl aprónak tűnnek ahhoz, hogy változást hozzanak, de a hullámhatások egyetlen cselekedetből fakadnak. A hatáshoz csak egyetlen ember kell, hogy tucatnyi életet érintsen meg.

Épp tegnap tweetelt egy ausztrál fiatalember, hogy szerelmes levelet hagyott az egyetemén. Küldött nekem egy képet. Alig 24 órával később egy Ellen nevű nő megtalálta a szerelmes levelet, és visszaküldött nekem egy e-mailt, amelyben azt írta, hogy kétségekkel és szomorúsággal küzdött, ezért a talált levél volt a legjobb, amit elolvashatott, hogy jobbá tegye.

Néha olyan apróság is elég, mint egy levél hátrahagyása, egy szívesség megtétele vagy egy tanács adása, hogy hullámhatást keltsen.

Néha egy hullámhatás vár rád; egyszerűen el kell kezdened.