Pandémiás vers-ima

Fotó: Filipe Leme a Pexelstől

Phyllis Cole-Dai író és költő, akiről talán a legismertebb a „Kezünk üressége” című spirituális emlékirata, amely azt a 47 napot mutatja be, amelyet James Murray társszerzőjével együtt gyakorolt ​​a „jelenlétben”, miközben az ohiói Columbus utcáin élt. Az év elején 58. születésnapján 58 egysoros pandémiás imát írt, és verset formált belőlük. Lásd az alábbi szöveget. Talán ez ad egy lökést. Itt meghallgathatja Phyllis versét, vagy letöltheti innen .

58. SZÜLETÉSNAPOMON: 58 PANDÉMIÁS IMÁDSÁG

Túléljük mindannyian egy újabb születésnapot.
Köszöntsük minden reggel a napot, és örüljünk, hogy élünk.
Lélegezzük be a friss levegő csodáját.
Tiszteljünk minden pillanatot az újrakezdés esélyeként.
Gyökerezzük meg hitünket az aggodalomnál gazdagabb talajban.
Hagyjuk, hogy a szétválás összehozzon bennünket.
A tükörben lássunk arcokat a sajátunkon kívül.
Ismerjünk el minden embert rokonnak.
Nagyra becsüljük őket, mint magunkat.
Maradjunk otthon, hogy megóvjuk őket.
Ápoljuk a lelkünknek otthont adó testet.
Legyen megfelelő menedékünk, élelem, víz, gyógyszer és pihenés.
Osszunk szabadon bőségünkből.
Ellenálljunk a csábításnak, hogy felhalmozzuk.
Habozás és szégyenkezés nélkül kérhetünk segítséget.
Merítsünk vigaszt az állatok, virágok és fák társaságából.
Barátkozzunk a csend hangjaival.
Üdvözöljük a magány intimitását.
Merüljünk lényünk legmélyére, és hozzunk fel olyan áldásokat, amelyekről nem is tudtuk, hogy rendelkezünk.
Legyünk egymás szentélye.
Ne utasítsuk el, hogy a tagadás, a közöny vagy a megvetés vakságában éljünk.
Megszelídítsük indulatainkat, és ne viseljünk haragot.
Hadd érezzünk együttérzést azokkal is, akiket nem szeretünk.
Ajándékozzuk meg egymást radikális odafigyeléssel.
Hallgassuk meg egymást, mintha életek múlnának rajta.
Beszéljünk úgy, mintha a hangunk lenne az utolsó hang, amit valaha hallottunk.
Fedezzük fel, hogyan érintsünk érintés nélkül, hogyan tartsunk tartás nélkül.
Ne hozzon minket zavarba a könnyek és a remegés.
Tanuljuk meg gyermekeinktől a strukturálatlan idő örömét és a rutinok vigasztalását.
Nyugtassuk meg gyermekeinket az ágyuk alatti szörnyekről.
Alkossuk meg az összetartozás új szertartásait.
Hasból nevetjünk.
Műveljük a csodát.
Segítsük társadalmunkat, hogy jobban teljesítsen, mint tette.
Vizsgáljuk meg a problémákat minden oldalról, és beszéljünk egyenesen, mint a vonalak.
A döntéseket inkább a kollektív bölcsességre alapozzuk, mint a ragályos félelemre.
Fektessük a bizalmunkat azokba, akik szakértők, ne pedig azokba, akik színlelnek.
Értékeljük az egészséget a gazdagságnál.
Mindennapi munkánkat áldozzuk a szeretteinknek és a közjónak.
Támogassuk azokat a munkásokat, akiknek láthatatlan munkája mindannyiunkat eltart.
Védjük meg azokat, akik veszélynek teszik ki magukat, hogy megvédjenek minket.
A lehetetlent alakítsuk megvalósíthatóvá.
Érdeklődjünk az idegenek jóléte felől.
Álljunk ki azokért, akiket a gyűlölet bűnbakká és célponttá vált.
Énekeljünk verandáról tornácra, amíg az egész világ a szomszédunk lesz.
Csökkentsük a várakozásokat, hogy milyen nehéz vagy hosszú lesz ez az út.
Hadd ütemezzük magunkat menet közben.
Vállaljunk mindannyian több terhet, hogy senki ne botladozzon alatta.
Készüljünk fel az ismeretlenre.
Kövessük legfényesebb imáink fényét.
Éljünk együtt önmagunk jobb verzióiban.
Ültessük el egy új világ magvait abba, ami a régiből megmaradt.
Emlékezzünk rá a sötét órákban, hogy nem vagyunk egyedül.
Senkit se hagyjunk meghalni elhagyatottan, fájdalomban vagy a kedvességtől érintetlenül.
Szomorítsuk az elveszetteket, bár nem tudunk összeszedni.
Tegyünk igazat az emlékük szerint.
Ne vesztegessünk el egy percet sem abból a drága idejükből, amit kellett volna.
Szeressük egymást úgy, ahogy szeretnek.
Gyermekeink túléljenek mindannyiunkat.

2020. március 26
© 2020 Phyllis Cole-Dai
Néhány jog fenntartva.