Mit Is Jelent Az „otthon” szó?

– Mit jelent neked az otthon? – kérdezte Willie, miközben törökülésben ült a chicagói State Streeten, egy zsúfolt gyalogosforgalmú környéken, ahol a Michigan sugárút üzletei túláradó fényűzéssel kínálták a vendégeket.

– San Diegora tippelnék – mondta Shane tétovázva. – Valahova melegbe. Valahova, ahol boldog vagyok. Volt már fedél a fejem felett, és akkor sem voltam boldog.

Willie Baronet, egy dallasi művész és reklámprofesszor, nemrég vásárolt hajléktalanoknak szóló táblákat Austintól és Shane-től, két férfitól, akik jelenleg Chicago utcáin élnek. Willie egy 30 napos, országon átívelő úton van Seattle-ből New Yorkba, hajléktalanoknak szóló táblákat vásárol, és felfedezi az „otthon” jelentését. Több mint 20 éve vásárol táblákat hajléktalanoktól, de ez az első alkalom, hogy országszerte utazik egy sikeres közösségi finanszírozási kampány segítségével, amely közel 48 000 dollárt gyűjtött össze.

Willie 1993 óta vásárol táblákat hajléktalanoktól, a kampányt mostanra „Mindannyian hajléktalanok vagyunk” néven emlegetik. Becslése szerint körülbelül 700 táblát vásárolt, és körülbelül 7000 dollárt költött (egy átlagos tábla ára 10-20 dollár). Ami eredetileg a hajléktalanokhoz való közeledés és a hajléktalanok láttán érzett általános kellemetlenség enyhítésének módjaként indult, az mára egy rendkívüli méretű művészeti projektté alakult, amely megkérdőjelezi a tévhiteket, és egy tudatosabb, talán együttérzőbb társadalom ösztönzésére törekszik.

És Willie-t nem csak maga a tábla érdekli. A történetek is érdeklik. „Ez az utazás szemfelnyitó volt” – mondta Willie. „Korábban többnyire az autó ablakából vettem a táblákat. Most van időm leülni és igazán figyelni.” Willie-t egy filmes stáb elkísérte, akik dokumentumfilmet forgatnak az élményről.

Miután megvette Shane és Austin cégéreit, leült beszélgetni. Az ember nem tud nem vonzódni ehhez a magas és könnyedén elbűvölő férfihoz. Amint leül és beszélgetni kezd valakivel, képes kapcsolatba lépni vele, mintha az adott pillanatban a világ legkülönlegesebb, legfontosabb embere lenne.

Austin és Shane őszintén beszélgettek a hajléktalanság képlékenységéről. Austin mindössze 3 hónapja volt hajléktalan, Shane pedig 2 éve. De még a viszonylag rövid ideig, amit az utcán töltött, Austin rengeteget tanult a chicagói hajléktalanság helyzetéről. Beszélt a Lower Wacker alatt élő hajléktalanokról, az utcákon látható faji megosztottságról és egy Jose nevű férfiról, egy látszólag ikonikus hajléktalan férfiról, aki (azon a napon, amikor ott voltunk) a Macy's előtt ült a kakasával, Garfielddel.

„Az otthon egy olyan hely, amit mindannyiunknak meg kell találnunk, gyermekem. Nem csak egy hely, ahol eszel vagy alszol. Az otthon a tudást jelenti. Ismerni az elméd, ismerni a szíved, ismerni a bátorságodat. Ha ismerjük önmagunkat, mindig otthon vagyunk, bárhol.”

-Glinda , A varázsló

Willie szerint a szinte teljes elmélyülés egyik legnehezebb része a városok közötti ellentét; a szélsőséges gazdagság és a szélsőséges szegénység közötti egyértelmű szakadék. Ez Las Vegasban is nyilvánvaló volt. Nehéz volt észrevenni a pénzzel elárasztott Las Vegas Strip és a néhány háztömbnyire lévő hajléktalanok gócpontjai közötti különbséget.

És amikor valamit nehéz látni, az emberek hajlamosak egyszerűen elfordítani a tekintetüket, figyelmen kívül hagyni a helyzetet. Willie elmondása szerint ő is ezt tette 1993 előtt. Általános nyugtalanság uralkodik, nem tudják, hogyan segítsenek, vagy hogyan nézzenek szembe a helyzettel.

Shane és Austin arról is beszéltek, hogy az emberek hajlamosak elfordítani a tekintetüket. „Ismerek egy srácot, aki egyszer elaludt, és arra ébredt, hogy 20 dollár van a csészéjében. Komolyan, több pénzt lehet keresni alvás közben, mint ébren” – mondta Shane.

„Az emberek nem akarnak szemkontaktust teremteni a hajléktalanokkal” – tette hozzá Austin. „Lehajtom a fejem, amikor elhaladnak mellettem az emberek, mert így nagyobb valószínűséggel juthat az ember pénzhez. Olyan, mintha azt mondanám: »Ó, ne. Ne nézz a hajléktalan férfira!«”

A hajléktalanok általános nyugtalansága csábította Willie-t arra, hogy táblákat kezdjen vásárolni. Érezte azt a zsigeri reakciót, amit mindannyian hajlamosak vagyunk érezni, amikor valamihez közeledünk, amit nem értünk: elfordulni.

Willie (jobbra) Shane-nel (balra) és Austinnal (középen) beszélget a chicagói State Streeten arról, hogy mit is jelent valójában az otthon. (Fotó: Michelle Burwell)

Willie 18 táblát vásárolt az első chicagói napján. De ha a hajléktalanság egy beszélgetés témája, akkor a táblák megvásárlása Willie számára egyszerűen művészi beszélgetésindító. Ez egy módja annak, hogy katalizálja a beszélgetést, és segítsen másoknak abban, hogy magabiztosabban közeledjenek a hajléktalanokhoz. Willie arra biztat másokat, hogy vásároljanak saját táblákat, és küldjék el neki postán.

„Az emberek hajlamosak beskatulyázni a hajléktalanokat” – mondta Willie. „Akár arról van szó, hogy »Mindannyian drogoznak«, akár arról, hogy »Mindannyian évi 60 ezret keresnek«, az emberek szívesebben csoportosítják őket.” Ez olyan, mint minden más az életben. Ha nem tudod, mit gondolj róla, vagy nehéz ránézni, akkor kitalálod a saját történetedet, hogy megnyugtasd a gondolataidat. Ha minden hajléktalant drogosként kategorizálsz, az megkönnyítheti egyesek számára, hogy mentegetőzzék tétlenségük és bűntudatuk miatt.

De az egyes történetek meghallgatása után Willie rájött, hogy a hajléktalanok és a nem hajléktalanok közötti szakadék nem is olyan hatalmas. Az emberek gyakran mondják: „Mindannyian csak egyetlen rossz döntés vagyunk a hajléktalanságból.” Ami hasonlónak tűnik ahhoz, amit Willie mond; hogy mindannyiunknak van egy történetünk, és a történetek nem egydimenziósak. Egy történetnek sokkal több része van, mint ami elsőre látszik.

Az ember úgy érzi, hogy az olyan emberek, mint Willie, a makacs emberek, akik a leghatározottabban tesznek meg mindent, hogy segítsenek, soha nem érzik úgy, hogy eleget tesznek. De Willie azóta elfogadta a tényt, hogy ő csak egy ember, aki mindent megtesz, amit tud.

„Vannak bizonyos emberek, akik a hajléktalanság megoldásán dolgoznak, és akik inspirálnak engem, például egy ember, akivel találkoztam, aki kenyérszállítót üzemeltet és ételt szállít a hajléktalanok lakta területekre, de ez az, amit meg tudok tenni. Fel tudom kelteni a figyelmet és párbeszédet tudok kezdeményezni” – mondta Willie. Amikor Willie visszatér Dallasba, egy művészeti kiállítást szervez az útján vásárolt táblákból.

„Ezek a táblák – és ez a gyakorlat – katalizátorként szolgáltak az otthon természetéről, a hajléktalanságról, az együttérzésről és arról, hogyan látjuk és bánunk egymással emberként” – írta Willie közösségi finanszírozású kampányában. Mélyrehatóan megváltoztatta a hajléktalanokkal való interakcióját, és reméli, hogy a kampány másokért is ugyanezt teheti.

Bár Willie megtapasztalta a hajléktalansággal járó szélsőséges kétségbeesés érzését, azt mondja, inspiráló bátorságot, humort, őszinteséget, őszinteséget és reményt is tapasztalt. És talán a legfontosabb, hogy megtanulta, hogy az „otthon” mindenkinek más. Vannak, akiknek egy tetőt jelent, másoknak egy barátságot vagy egy helyet, ahol süt a nap.

Willie tavalyi TEDx előadásában idézte Glindát a Wizből: „Az otthon egy olyan hely, amit mindannyiunknak meg kell találnunk, gyermekem. Nem csak egy hely, ahol eszel vagy alszol. Az otthon a tudást jelenti. Az elméd ismeretét, a szíved ismeretét, a bátorságod ismeretét. Ha ismerjük önmagunkat, mindig otthon vagyunk, bárhol.”