Ha Ez Lenne Az anyukád, Mit tennél?

[A következő egy, az év elején orvosoknak szervezett Létra Kör keretében elhangzott beszélgetés átirata. A téma a „tér megtartása” volt. Venu Julapalli, gasztroenterológus, aki az Egészség 3.0 mozgalom egyik főszereplője, megrendítő történetet osztott meg egy radiológussal való találkozásról, aki ösztönösen tudta, mit jelent teret tartani egy másik ember számára.]

A barátomnak volt egy élménye az apja halálával kapcsolatban. Döntést kellett hoznia a támogatás megvonásával kapcsolatban, és a családja rábeszélte erre. Orvosilag, miután elmondta nekem a részleteket, azt hiszem, ez volt az egyetlen döntés, amit meghozhatott. De soha nem bocsátotta meg magának, hogy lényegében - az ő felfogása szerint - feladta az apját. Azzal, hogy kihúzta a dugót, évekre tönkretette magát emiatt.

Ahogy erről mesélt, fájt, mert eszembe jutott az anyám története, akinek agyi aneurizmája megrepedt, és túlélte. Lassan lábadozik, de voltak pillanatai, amikor nem tudtuk, hogy túléli-e. Tudod, beszéljünk a bizonytalanságról és az állandótlanságról. Úgy értem, azt hiszem, az orvostudomány nagy része bizonytalanság, és nekünk, szakembereknek, meg kell birkóznunk azzal, hogyan kezeljük ezt a bizonytalanságot. Senkinek sem kívánnám ezt, de csak akkor jött igazán rám, amikor személyesen is át kellett élnem ezt – tudod, a szakmai kereteken túl, a saját családtagommal –, hogy aztán lássam, oké, bumm! Megrepedt agyi aneurizma. Egy órán belül nem reagál. Sürgősségi műtét. Túléli. De most kómában van. Mi a következő lépés? Azonnali válaszok nem várhatók.

Egy sötét helyzetben ultrahangot csináltattunk. Egy angiogramot csináltatott, és szerettünk volna egy második véleményt is kérni róla. Felhívtam egy barátomat, aki ismert egy nagyon neves intervenciós neuroradiológust a városban. Elküldtük neki ezeket a filmeket – vagyis ezeket a digitalizált képeket –. Délután visszahívtuk, miután megnézte. A bátyám telefonált vele. Csak a bátyám verzióját hallottam a beszélgetésből. A bátyám egy elég sztoikus fickó, de a beszélgetés végén egyszerűen leteszi a telefont, és a földre rogy, könnyek között.

Azt mondtam: „Mi folyik itt?”

Azt mondta, hogy ez a neuroradiológus azt mondta nekünk, hogy megnézte a képeket, és a szemében anyám agyának egy területén, a pons környékén teljes keringéshiány volt. És azt mondta nekünk, hogy véleménye szerint még ha anyám túléli is, lényegében olyan lesz, mint Csipkerózsika. Nem fog tudni mozogni, és végül többnyire aludni fog. Azokban a pillanatokban, amikor felébredhet, nem fog tudni mozogni. Aztán egyszerűen visszaalszik. Ez a férfi azt mondta, hogy ez így lesz élete hátralévő részében.

Szóval, összeomlottam a bátyámmal együtt. Az a kérdés, hogy mit csinálsz most? Hogyan lépsz túl ezen?

Volt egy nagyon megbízható radiológus a saját kórházunkban, aki olyan, mint egy régi vágású radiológus, egy régi vágású fickó, aki több mint 25 éve ismerte apámat ebben a kórházban. Ez volt a mi kórházunk. Olyanok voltunk ott, mint a család. Felhívtam, és elég bizarr beszélgetés volt, mert tudtam, hogy már beszélt azzal a radiológussal, akivel telefonon beszéltünk, akitől megkaptuk a második véleményt. Szóval tudtam, hogy a helyi, régi vágású radiológusunk tudja, amit már mondott. Nem akarta ezt nekem mondani, de én már tudtam, hogy már beszélgettek. És könnyek között kérdeztem meg, hogy mit kérnek mindannyiunktól orvosként előbb-utóbb. De ez most már szó szerint értendő volt.

Megkérdeztem tőle: „Ha ez lenne az anyukád, mit tennél? Mit csinálsz?”

És soha nem fogom elfelejteni, hogyan kezelte ezt. Szünetet tartott, távolságot tartott velem, és azt mondta: "Anyádnak angyali arca van, és tudod, hogy jó gyerek vagy." Szeret gyereknek hívni. "Mert jó gyerek vagy. Én ezt megcsinálnám. Ezt a beavatkozást megcsinálnám."

Volt egy beavatkozás, amihez megvoltak a szükséges technikai ismeretei, de soha nem csinálta meg. Így hát azon vitatkoztunk, hogy anyukámnak végre kellene-e hajtania ezt a beavatkozást. Erre megkérdeztem tőle: „Megtennéd ezt, ha ez lenne az anyukád?” Azt mondta: „Megtenném, ha ez lenne az anyukám, megtenném. Meg akarom tenni érted, mert jó gyerek vagy, és tisztelni akarom apukádat.”

Tudod, abban a pillanatban segített nekem. Segített nekem, és a kezelés kontra gyógyítás témájához kapcsolódóan ő végezte el a beavatkozást. Azt is mondhatnám, hogy orvosi szempontból valószínűleg semmit sem ért el. Csak az a tény, hogy megállt, elgondolkodott és elvégezte a kezelést – nem a konkrét kezelésről szólt, amit elvégzett (amit meg is tett, és rendelkezett a technikai képességekkel hozzá). Csak az volt, hogy átölelt minket. Átölelt minket, és ez volt a gyógyulás, amire szükségünk volt ahhoz, hogy túljussunk azon a sötét pillanaton.

Idővel anyukám felépült. Még mindig nem jár, de ébren van és éber, és beszélget velünk. Meg tudja fogni a gyerekeinket, az unokáit.

Abban a pillanatban – ezzel a radiológussal, ezzel az isteni ajándékkal – láttam, milyen erő van abban, ha valaki megtartja a teret, függetlenül attól, hogy mi születik. Nagyon megható pillanat volt számomra. És ezt most a saját betegeimmel való interakcióimra is átviszem. Egyszerűen ajándék volt.