Három rövid történet, Amivel újraértelmezheted a Napodat

A posta
Gyógyíthatatlanul szeretem a postai sorokat. Tudom, hogy ez egy fényűző élvezet. Olyan, amit a fontos emberek alig engedhetnek meg maguknak. De én kényelmesen jelentéktelen vagyok. Semmi katasztrófa nem történik a világgal, ha határozatlan ideig kell várnom, így szabadon szerethetem ezeket a sorokat és azt a melaszsebességet, amellyel haladnak. Lehetőséget adnak arra, hogy csodáljam a postai dolgozók vidám hozzáértését. Milyen fürgek és jóindulatúak. Még a köztük lévő mogorvák is, akik élesen beszélnek, kritizálják a hanyag csomagolást, rámutatnak a hiányzó irányítószámokra, végső soron kedvesnek tűnnek a szívük mélyén. Mielőtt elmész, mogorván megkérdezik, hogy szükséged van-e bélyegre. Mint a szigorú nagynéni, aki éles kioktatást tart, majd megpróbál pénzt csempészni a zsebedbe. Szeretem azoknak az embereknek a hosszú türelmét is, akik a postahivatalokban várakoznak, egymás mögött, ahogy mi is szoktunk várni mindenhol, amikor gyerekkorunkban. A kedvenceim azok, akik a régi vágású módon várnak, mindenféle digitális segítség nélkül. Azok, akik mindenféle méretű és tartalmú csomagokat és csomagokat szorongatnak, szemük tele álmokkal és vacsoramenükkel. Szeretem még az üres dobozokkal és borítékokkal teli polcokat is, amelyek a falakat szegélyezik, arra várva, hogy megtöltsék őket valakinek a történetéből egy szelettel. Szeretem a párkányokat, amelyeken megcímzetlen címkék halmozódnak, és szeretem a nem mindig működő, kikötött golyóstollakat. Hány szeretett ember nevét jegyezték fel ezen a helyen, akikkel soha nem találkoztam, és soha nem is fogok! Hány levelet küldtek ide. Hálát és szeretetet fejeznek ki, vágyakozást és megbánást közvetítenek, örömöt és vigaszt, bánatot és meglepetést énekelnek, és minden dicsőséges állapotot, és minden dicstelen állapotot a kettő között! A posta hosszú soraiban annyira lelassulok, hogy látom az emberiség elmosódott és ragyogó arcát. És újra megtanulom, mennyire szeretek élni ebben a világban. Egy dobogó szív a sok dobogó szív között.
Pénteken egy férfi csoszogott a pulthoz előttem a sorban. Ősz haja körül sercegve lihegtek a levegő. Régi, sötét pulóvert, gyűrött nadrágot és elégedetlenséget viselt. „Ezt nem akarom” – mondta. A szavak úgy értek véget a levegőnek, mint a kavics az üvegen. Semmi sem tört össze, de a figyelmemet sikerült lekötnie. Egy széles kék-fehér borítékot tolt át a pulton. Makulátlannak tűnt. „Ez Önnek szól?” – kérdezi a pultnál ülő nő. Hosszú haja és széles arca van, nyugodt, mint egy tó. „Igen” – mondja a férfi. „Én kaptam, és én nem akarom.” Hangja határozott, feszült, merészeli a világot, hogy az útjába álljon. „Nem bontottad ki” – jegyzi meg a nő, a hangja ragyogó és kellemes. „Nem” – mondja a férfi. „De MIÉRT?” – legszívesebben felkiáltanék a sorban állásomból. Ámulat és rémület tölt el. A postán érkező csomagok végtelenül ellenállhatatlanok. Milyen tragédia vagy keserűség ásta bele magát annyira ennek az embernek a lelkébe, hogy elnyomta a kíváncsiságát? Vagy már ismeri a tartalmát? És ha igen – kitől származik ez a csomag, és mit küldtek, amit nem bír elviselni a birtokában tartásával? Kérdéseim kimondatlanul is a levegőben szállnak, mohón és félénken, mint a pillangók. Egy részem legszívesebben teára hívná ezt a görnyedt öregembert és viharait. „Beszéljük meg ezt, jó?” – ​​mondanám gyengéden. Aztán kardamomhüvelyeket zúznék gőzölgő teáscsészékbe, és minden szomorú történet és ésszerűtlen harag elszállna egy illatfelhőben.
„Szóval visszautasítod a csomagot?” – erősíti meg a nő, miközben szétszórja fűszerillatú álmodozásomat.
– Igen – mondja a férfi. Bélyeget ragasztanak a problémás csomagra. És elhajítják szem elől.
De három nappal később is ott motoszkál az emlékezetemben. Elmesélem ezt a történetet a férjemnek, és azon tűnődöm, miért érzem magam ennyire kötődve ehhez az idegenhez és a bontatlan csomagjához, miért érzem magam ennyire belekeverve a sorsukba. „Furcsa így érezni, amikor technikailag semmi közöm hozzá” – tűnődöm.
„Csak technikailag?” – mosolyog a férjem.
„Igen, csak technikailag” – válaszolom –, „mert az igazság az, hogy mindannyian össze vagyunk kötve.”
Hétfő délután van, és most, miközben a dombokon átzúgó templomi harangok hangját hallgatom, kezd visszhangozni bennem az igazi ok, amiért meg akartam hívni teára a postán ülő elégedetlen öregembert. Azt hiszem, el akartam mondani neki valamit, amit hallanom kellett: hogy az élet egy csomag, és amíg ezen a földön lélegzünk, egyetlen részét sem lehet sikeresen visszautasítani. Egyetlen részét sem lehet visszaadni a feladónak. Amit meg nem élve küldenek el, az mindig visszajön. A part ezt még nem tanulta meg. Még ennyi idő után is megpróbálja a hullámokat visszaűzni az óceánba. De amit megpróbálunk száműzni, az mindig újra megtalál minket a hullámok és más vad dolgok tévedhetetlen ösztönével, amelyeknek soha nem volt szükségük irányítószámra.
Ezeket a dolgokat akartam mondani annak az idegennek. Hogy én magam is hallhassam őket. Mindketten mosolyogtunk volna akkor, és friss, tiszta szívvel kortyolgattuk volna a teánkat. Tele új készséggel, hogy életünk partján álljunk, és üdvözöljük a hullámokat.

•••••••

Időérzékeny
Léptek zaja a folyosón, és egy kulcs ismerős fordulása a zárban. A férjem itthon van. Úgy ejti le az uzsonnászacskóját az ajtó mellett, mint egy iskolásfiú. Siess, mondja, van valami időérzékeny, amit látnod kell. A kíváncsiság és a hangjában csengő sürgetés talpra állít. Belevágtatunk a januári éjszaka hűvös, sötét karjaiba.
– Ott – mondja, és rámutat.
És látom. Alacsonyan a tintafekete égen, egy izzó magánhangzó. Az izzó hold. Úgy lebeg a völgyben, mint egy bűnöző csecsebecse, alig súrolva egy öreg fenyő végét.
Úgy szeretném felé nyújtani a kezem, mint egy gyerek. Hány évezredes ez az impulzus? Milyen régi a kapcsolat a halandók és a Hold között?
Időérzékeny…
Mint a hulló falevél, a mondat úgy lobog és csillog a holdfényben. Először gondolok igazságára és költészetére, a csodálat megrendít.
Siess (bárki, bárhol, bármikor is legyél). Van valami időérzékeny, amit látnod kell.

•••••••

Vakmerő elhagyás
Ma reggel kinéztem az ablakon, pont időben, hogy lássam a kék szajkót, amint zuhanórepülésben bombázza. A látvány nagyon lenyűgözött. Ahogy leugrott egy magas faágról, úgy suhant lefelé, mint egy kis üstökös vagy egy szuperhős. Csak a legutolsó pillanatban csapott le felfelé.
Mivel úgy tűnt, nincs neve, adtam neki egy nevet. Vakmerő Elhagyónak neveztem el. Jól illik hozzá. Ez a merész, szárnyas teremtmény.
Azt hiszem, híres lesz az életemben. Mert megmutatta nekem, hogy a repülés mennyire hasonlíthat a zuhanásra. Azt is megmutatta, mennyire tele vagyok meggondolatlannal. Milyen vonakodok bármit is feladni.
Miért? – kérdezte. Ez a harsány kék madár.
Nem volt válaszom. De egy nap, öregen, idő sármogóan, boldogan, kinézek az ablakon. Készen állok elhagyni a helyem. Emlékezni fogok a Vakmerő Elhagyás repülésére. És arra, hogyan változtatott meg mindent.

Ezek a darabok Pavithra blogjából származnak.