Add Oda Magadnak azt, Ami organikus: Recept a kiégés elkerülésére

Évekkel ezelőtt hallottam Dorothy Day-t beszélni. A katolikus munkásmozgalom alapítója, akinek hosszú távú elkötelezettsége a New York-i Lower East Side szegényei között élni iránt – tette őt az egyik hősömmé. Így nagy meglepetésként ért, amikor az előadása közepén hallottam, hogy a „hálátlan szegényekről” kezdett elmélkedni.

Nem értettem, hogyan hangozhat el egy szent ajkáról egy ilyen lekicsinylő mondat – egészen addig, amíg egy zen koan erejével meg nem hatott. Dorothy Day ezt mondta: „Ne adj a szegényeknek abban a reményben, hogy hálát kapsz tőlük, hogy jól érezd magad a bőrödben. Ha mégis megteszed, az adakozásod sovány és rövid életű lesz, és nem erre van szükségük a szegényeknek; csak még jobban elszegényíti őket. Csak akkor adj, ha van valami, amit muszáj adnod; csak akkor adj, ha olyan vagy, akinek az adakozás önmagában is jutalom.”

Amikor olyasmit adok, amivel nem rendelkezem, hamis és veszélyes ajándékot adok, egy ajándékot, ami szeretetnek tűnik, de valójában szeretet nélküli – egy ajándékot, amit inkább az én bizonyítási vágyamból adok, mint a másik törődésének igényéből. Az ilyenfajta adakozás nemcsak szeretet nélküli és hitetlen, azon az arrogáns és téves elképzelésen alapul, hogy Istennek nincs módja a szeretetet a másikhoz eljuttatni, csak rajtam keresztül. Igen, közösségben és közösségért teremtettünk, hogy ott legyünk, szeretetben, egymásért. De a közösség kétirányú: amikor elérjük saját szeretetképességünk határait, a közösség azt jelenti, hogy bízunk abban, hogy valaki más elérhető lesz a rászoruló számára.

Az egyik jele annak, hogy a nemesség nevében megsértem saját természetemet, a kiégésnek nevezett állapot. Bár általában a túl sok adási kísérlet eredményének tekintik, a kiégés az én tapasztalatom szerint abból fakad, hogy olyasmit próbálok adni, amivel nem rendelkezem – a végsőkig abból, hogy túl keveset adok! A kiégés kétségtelenül az üresség állapota, de nem abból fakad, hogy mindent odaadok, amim van; csupán azt a semmit tárja fel, amiből eredetileg adni próbáltam.

May Sarton a „Most én magammá válok” című versében a természeti világ képeit használja fel egy másfajta adakozás leírására, amely a lét más módján alapul, egy olyan módon, amely nem kiégéshez, hanem termékenységhez és bőséghez vezet:

Olyan lassan, mint az érő gyümölcs
Termékeny, közömbös és mindig eltöltött,
Leesik, de nem meríti ki a gyökeret...

Amikor az ajándék, amit a másiknak adok, szerves része a saját természetemnek, amikor a bennem lévő organikus valóság egy helyéről származik, akkor megújítja önmagát – és engem is –, még akkor is, ha átadom. Csak akkor merítem ki magam és ártok a másiknak, ha olyasmit adok, ami nem növekszik bennem, mert csak egy erőltetett, szervetlen, valótlan ajándékból származhat ártás.