A meglepetés Egy Mag

Hálát adni az élet minden apró (és nagy) dolgáért

David testvér cikke, amely eredetileg a Spirituality and Health magazinban jelent meg 2002-ben, továbbra is rávilágít a csodálat erejére a hála ápolásában. A meglepetéssel, mint belépési ponttal, egyszerűen megnyílhatunk az élet összetettsége előtt. Az összetett és az egyszerű közötti feszültség iróniája – ahogyan David testvér ebben a cikkben rávilágít – önmagában is meglepő. Olyannyira, hogy úgy tűnik, értelmetlenné teszi az egyszerűség és az összetettség közötti különbséget. Ugyanez mondható el az élet „kis” és „nagy” dolgairól is. David testvér a meglepetést egy magként, a hálát pedig a magból kinőtt növekedésként írja le. Talán ezeknek a paradoxonoknak – nagy és kicsi, egyszerű és összetett – a feloldódása a lényege ennek a magnak. Az egyszerű összetett. A kicsi nagy. Mindez lenyűgöző. Mindez méltó a figyelmünkre. És mindez ok a hálára.

Észrevetted már, hogy a szemed tágra nyílik, amikor meglepetés ér? Mintha aludtál volna, csak álmodoztál volna, vagy alvajáróként jártál volna valami megszokott tevékenység közben, és meghallod a kedvenc dalodat a rádióban, vagy felnézel a parkolóban lévő pocsolyákból, és egy szivárványt látsz, vagy megszólal a telefon, és egy régi barát hangja szól, és hirtelen felébredsz. Még egy kellemetlen meglepetés is kiráz minket az önelégültségből, és életre kelt. Lehet, hogy először nem tetszik, de visszatekintve mindig felismerhetjük ajándékként. A középszerűség egyenlő a holtsággal; a meglepetés egyenlő az élettel. Valójában a kedvenc nevem arra, akit csodálkozva imádok – az egyetlen név, amely nem korlátozza Istent – ​​a Meglepetés.

Ebben a pillanatban, amikor felidézem azokat a spirituális óriásokat, akikkel kiváltságos volt találkoznom – Teréz anyát, Thomas Mertont, Dorothy Dayt, Őszentségét a Dalai Lámát –, még mindig érzem az általuk sugárzott életenergiát. De hogyan jutottak ehhez az életerőhöz? Nincs hiány meglepetésekből ezen a világon, de az ilyen ragyogó életerő ritka. Azt vettem észre, hogy ezek az emberek mind mélységesen hálásak voltak, és akkor megértettem a titkot.

A meglepetés egy mag. A hála akkor csírázik ki, amikor felnőünk a meglepetés kihívásához.

Egy meglepetés nem tesz minket automatikusan élővé. Az életerő adás-kapás, válasz kérdése. Ha hagyjuk, hogy a meglepetés csupán összezavarjon minket, az megdöbbent és gátolja a fejlődésünket. Ehelyett minden meglepetés egy kihívás, hogy bízzunk az életben, és így növekedjünk. A meglepetés egy mag. A hála akkor csírázik, amikor felnőünk a meglepetés kihívásához. A Szellem birodalmában lévő nagyok azért olyan intenzíven élők, mert olyan mélyen hálásak.

A hála gyakorlással fejleszthető. De hol kezdjék a kezdők? A nyilvánvaló kiindulópont a meglepetés. Rá fogsz jönni, hogy már azzal is elültetheted a hála magvait, ha teret engedsz magadnak. Ha meglepetés ér, amikor valami váratlan dolog történik, ne várjunk semmit. Kövessük Alice Walker tanácsát. „Ne várj semmit. Élj takarékosan a meglepetésből.”

A semmit sem várni azt jelentheti, hogy nem veszed magától értetődőnek, hogy az autód beindul, amint elfordítod a kulcsot. Próbáld ki ezt, és meglepődsz majd egy olyan technológiai csodán, amely őszinte hálával illet. Vagy lehet, hogy nem vagy elragadtatva a munkádtól, de ha egy pillanatra abbahagyod a magától értetődőnek vételét, megízleled a meglepetést, hogy egyáltalán van munkád, miközben milliók munkanélküliek. Ha ez egy szikrányi hálát kelt benned, egy kicsit örömtelibb leszel egész nap, egy kicsit elevenebb.

Amint abbahagyjuk a dolgok magától értetődőnek tartását, a saját testünk válik az egyik legmeglepőbb dologgá.

Ha már nem vesszük magától értetődőnek a dolgokat, a saját testünk válik az egyik legmeglepőbb dologgá. Soha többé nem szűnik meg lenyűgözni, hogy a testem másodpercenként 15 millió vörösvérsejtet termel és pusztít el. Tizenöt milliót! Ez majdnem kétszerese New York népszámlálási adatának. Azt mondják, hogy a testemben lévő erek, ha egymáshoz illesztve helyezném el őket, az egész világot be tudnák érni. Mégis, a szívemnek csak egy percre van szüksége ahhoz, hogy átpumpálja a vért ezen a filigrán hálózaton és vissza. Ezt teszi percről percre, napról napra, az elmúlt 75 évben, és még mindig folyamatosan pumpálja a vért, 24 óránként 100 000 szívveréssel. Nyilvánvalóan ez élet-halál kérdése számomra, mégis fogalmam sincs, hogyan működik, és úgy tűnik, hogy a tudatlanságom ellenére is elképesztően jól működik.

Nem tudom, hogyan alkalmazkodik a szemem, de amikor gyertyafénynél kántálok, százezerszer érzékenyebb a fényre, mint amikor délben a verandán olvasok. Nem tudnám, hogyan adjak utasításokat a gyomromban lévő 35 millió emésztőmirigynek egyetlen eper megemésztésére; szerencsére a tanácsom nélkül is tudják, hogyan kell végezniük a dolgukat. Amikor erre gondolok, miközben leülök enni, a szívem csordultig van hálával.

A mindennapi meglepetések alázatos kiindulópontjából a hála gyakorlása vezet el ezekhez a transzcendens magasságokhoz.

Azokban a pillanatokban azonosulni tudok a zsoltárossal, aki ámulattal felkiáltott: „Félelmetes módon és csodálatosan alkottalak meg!” (Zsolt 139,14) Innen már csak egy kis lépés van ahhoz, hogy az egész univerzumot és annak minden apró részét meglepőnek lássuk. A mindennapi meglepetések alázatos kiindulópontjától a hála gyakorlása vezet el ezekhez a transzcendens magasságokhoz. Thomas Carlyle rámutatott a spirituális tudatosság ezen csúcsaira, amikor ezt írta: „Az imádat transzcendens csoda” – transzcendens meglepetés.