Utasítások Nyugat felé utazáshoz

Először is fel kell ismerned, hogy honvágyad van mindazokért az életekért, amiket nem élsz. Aztán el kell kötelezned magad az út és a növekvő magány mellett. A szétválás őszinte izgalmának. Szakítsd el magad a megszokott rutintól és a kontrolltól. Ehelyett keress egy sivatagot és ess bele. Menj arra az ösvényre, amely kilátást ígér. Tévedj el. Törd el a lábujjaidat. Zúzd össze a térded. Menj tovább. Nézd a lila réti tegezt. Állj le. Simogass vadkutyákat. Vedd meg a kalapot. Fogyaszd el a benzint. Barátkozz idegenekkel. Lovaggá ütöd magad minden reggel újszülött bátorságodért. Add meg a bánatnak a saját altatódalát. Igyál whiskyt egy százéves kaktusz mellett. Tisztelj mindent. Imádkozz valami megnevezhetetlenhez. Szeress bele valakibe, aki gyakorlatias. Ismerkedj meg újra a vággyal és minden karcsú kezével. Viseld a szépséget, ameddig csak tudod, és ha meglátsz egy napsütötte poszátát, amely prizmaként ragyog, emlékeztesd magad - az öröm nem trükk.

- J. Sullivan

Majdnem 8 évig nem írtam. Nos, igazság szerint írtam e-mail kampányokat, landing page-eket és feltűnő bekezdéseket, úgynevezett márkanarratívákat, amik úgy hangzottak, mint a rossz versek, de néha mégis megríkatták az ügyfeleimet. Keményen dolgoztam, és előléptetéseket kaptam, és mindig egy kicsit lenyűgözőnek éreztem magam, amikor Manhattaneket rendeltem a céges kártyával.

De az igazság az, hogy a több mint 60 órás munkahétek miatt krónikus fájdalom kezdett kialakulni a kezemben. Annyira hozzászoktam a stresszhez, hogy képtelen voltam kikapcsolni a zümmögését – még alvás közben sem. Annyit írtam másoknak, hogy elfelejtettem a saját nyelvemet. A puha széleim kagylóhéjként kezdtek begöndörödni, pedig évek óta nem láttam az óceánt.

Valamikor a világjárvány kellős közepén elkezdtem nyugat felé autózni . Az ösztönöm éppoly megdöbbentő volt, mint amilyen kielégíthetetlen. Úgy nyaldostam a városképeket, mint a mézet az éhínség után. Aztán jött hat hét hegymászás, kerülgetve az ügyfeleket, és annyi napsütést nyelve, amennyit csak tudtam.

Egyik reggel Arizona közepén leültem a laptopommal. Egy sivatagi kolibri – egész teste, egy csillogó vessző alakja – lebegett a konyhaablakon. Azt mondtam magamnak, hogy írjak, igazán írjak – magamnak. Nincsenek ügyfelek. Nincsenek stratégiai üzenetek. Nincsenek kulcsszavak vagy keresőoptimalizálás.

Csak az életem igazsága remeg a lapon.

Azon a reggelen írtam magamnak egy verset, melynek címe: Utasítások a nyugati utazáshoz. Felszólító mondatként, varázsigeként írtam.

Azért írtam meg az életemet, hogy legyen bátorságom élni. [...]

***

A vers teljes háttértörténetét Joy Sullivan bejegyzésében olvashatod itt.