Jeff Kaufman és Julia Wise egy fiatal pár Bostonban élnek. Jeff szoftvermérnök a Google-nál, Julia pedig szociális munkás. Az elmúlt néhány évben adózás utáni bevételük közel 60 százalékát jótékonysági szervezeteknek ajánlották fel, amelyek a szegénység csökkentésén és életek megmentésén dolgoznak a fejlődő országokban. Annak ellenére, hogy összesített bevételük jóval meghaladja a hat számjegyet, alig költenek magukra évi 15 000 dollárnál többet. 2008 óta több mint 250 000 dollárt adtak el.
Ez nagyon sok pénz, és nagy áldozatnak tűnik. De ragaszkodnak hozzá, hogy nem. Julia a blogjában ezt írja: "Amit a legjobban szeretünk – a családdal és a barátokkal tölteni, zenélni, táncolni, főzni, olvasni – mind olyan, amit kis költségvetéssel is megtehetünk. Ha kevesebbet adnánk, többet költenénk magunkra, de valószínűleg nem lennénk észrevehetően boldogok." Azt mondja, hogy az adakozás az egyik legfontosabb dolog az életében, és azért teszi ezt, mert hisz abban, hogy "az embereknek - minden embernek, még a távoli embereknek sem - nem kell szükségtelenül szenvedniük és meghalniuk."
Osztom ezt a hitet. Az én adományom Jeff és Julia adományához képest csepp a kosárban, de még így is tavaly bevételem 11 százalékát sikerült felajánlanom, ennek nagy részét jótékonysági szervezeteknek, amelyek a fejlődő országok életének megmentésén vagy javításán dolgoztak. És tervezek többet adni.
Azt tapasztaltam, hogy a nagy adományozás más. Amikor jelentős adományt adsz, úgy érzed, hogy hozzájárulsz egy küldetéshez, kézzelfogható hatást érsz el, és úgy érzed, számítasz. Nem kell sokat adnod a változásért: például Indiában vagy Kenyában mindössze körülbelül 30 amerikai centbe kerül egy gyermek féregtelenítése , Malawiban vagy a Kongói Demokratikus Köztársaságban pedig egy maláriaellenes ágyháló vásárlása és forgalmazása körülbelül 5 és 7,50 dollár között mozog. De ha megengedheti magának, hogy növelje ezeket a számokat azzal, hogy többet ad, akkor több száz vagy akár több ezer ember életét javíthatja. Használja a Life You Can Save jótékonysági hatáskalkulátorát, és nézze meg, hány embernek tudna segíteni egy adott adománnyal.
Amikor először úgy döntöttem, hogy elkezdek nagyobbat adni, az volt a filozófiám, hogy "adj, amíg fáj". De most másképp nézek rá. Az elmúlt évtizedben arra törekedtem, hogy megvizsgáljam vagyonomat, szokásaimat és életmódomat azzal a céllal, hogy kiküszöböljem azt, amire nincs szükségem, vagy ami nem hoz boldogságot. Az eredmény az, hogy a legtöbb dolog, amit birtokolok vagy csinálok az életemben, azért van, mert szándékosan úgy döntöttem, hogy megtartom (vagy folytatom). Ez boldoggá tesz, ami viszont csökkenti a késztetést, hogy egyre több holmit vásároljak, mert elégedett vagyok azzal, amim van. Többet tudok adni, mert kevesebbet akarok.
Ha ezt a folyamatot az életed minden területén alkalmazod, az a fentebb leírt Julia Wise felé visz el: rájössz, hogy nem kell sok pénzt költened a boldogság és az öröm megtalálásához. Még szerény bevétel esetén is előfordulhat, hogy marad pénze az adakozásra, anélkül, hogy úgy érezné, áldozatot hozott. A filozófus, Toby Ord valami ilyesmit tett, amikor kitalálta, hogy évente mennyi pénzre lesz szüksége egy egyszerű, de kényelmes életmód finanszírozásához, majd nyilvánosan megígérte, hogy minden évben, amit ezen összeg felett keres, hatékony jótékonysági szervezeteknek ad át munkásélete hátralévő részében.
Nem mindenki engedheti meg magának, hogy nagy összeget adjon: vagy kényelmes jövedelmet kell keresnie, vagy meg kell találnia a módját, hogy jóval a lehetőségei alatt éljen. Ezek a lehetőségek nem mindannyiunk számára elérhetőek. De ahogy Julia Wise írja : "Nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy nagylelkűek legyünk. Lehet, hogy a rengeteg pénzzel rendelkező embereknek könnyebb dolgunk lenne, de nekünk, akiknek a lakbérre és az élelmiszervásárlásra kell gondolniuk, még mindig sokat tehetnek. A nagymamám bevételének 10 százalékát adományozta, amíg saját pénzét irányította, még akkor is, amikor társadalombiztosítási csekkekből élt."
Számomra ez a következő: Rengeteg más dolgot is megtehetnék abból a pénzből, amelyet minden évben hatékony jótékonysági szervezeteknek adok. De tudok valami jobbat csinálni vele? Nem. Úgy érzem, ez a pénzem lehető legjobb felhasználása. Sokkal boldogabb vagyok, ha nagyban adok, mint nagyban élek.
COMMUNITY REFLECTIONS
SHARE YOUR REFLECTION
3 PAST RESPONSES
No matter how low one's income is, it's always possible to give something...but it's been slipping down into what North Americans call poverty that's made me commit to giving to individuals on a give-and-take basis, rather than either taking or giving handouts from "programs." "Programs" that go beyond disaster relief seem to have an unintended consequence of training people to think, and define themselves, into a Giver Class and a Taker Class--which is very bad for both--rather than bonding through an individual or community-level give-and-take.
"Programs" also tend to have an industrial-assembly-line approach to problems. That's fine if the goal is to dispense treatment in one epidemic, like the worm treatment discussed in the article, or the surgeries discussed in the comment below. It's not so fine once people start thinking about "health care" in general, since the people in the target population are individuals with different needs, and what helps one won't necessarily help another. That's how communities end up with bizarre crises, like one that's stuck in my mind for fifteen years--Medicare/Medicaid financed therapy for paraplegics who were elderly or had major brain damage, but not for what turned out to be a good-sized community of paraplegics who could actually go back to work or school if they had therapy.
So...as a rich man's penniless widow I still give to various causes, but I give much more selectively, thinking much harder about how the project described would work for people I know, whether it would give us the help we need (to collect fair payment for what we do) or write us off as useless paupers. I have a utility bill to pay...but do I want some kind of handout to help poor old needy useless blighters pay their bills, or do I want wages for work?
[Hide Full Comment]One year I gave $250 to an organization that does surgeries on babies with cleft palate. The group's materials said this was the amount one surgery cost. I felt so, so good that I changed one person's life -- permanently!
I live very simply on a small income. My husband and I drive ancient vehicles and live in a home that resembles a chicken coop from the outside. That was the most I have ever given to one group, and at the time I felt compelled to do it, even though it was a lot of money for me.
The afterglow has lasted for years. Giving big -- whatever that means of each of us -- is so rewarding!
Here's to giving, large or small. It makes a difference. And agreed, here's to living more simply. One of the best decisions I ever made was selling my small home and most of my possessions to create/facilitate a volunteer literacy project in Belize. Through that choice I was able to serve 33,000 students and train 800 teachers. That experience opened up so many doors to other volunteering adventures collecting and sharing people's real life stories of hope, innovation and overcoming adversity. I chose to live under the poverty line for 9 years and I felt absolutely rich! Thank you to all those who choose to serve others and to share their gifts: whether time and talents or monetarily! Hugs from my heart to yours!