Felnőttkoromban soha nem gondoltam volna, mennyire fontos fantáziadúsnak lenni. Mondhatni gyerekkori szakma. Ez magától jön. Aztán elérjük azt a kort, amikor a buborék-betöltési lehetőségek, az elkészítendő önéletrajz sablonja és az Excel elénk tárul. Ezen a ponton a tanulásunknak bele kell illeszkednie bizonyos paraméterekbe: azon a kis buborékon belül, az egyoldalas határon belül és egy apró digitális grafikonon belül. Szóval, mi történik a képzeletünkkel?
Úgy tűnik, elhalványul.
Az, hogy ázsiai vagyok (ahogy vagyok), nem segít. Az a feltételezés, hogy Ön alkalmasabb a mérnöki vagy az orvostudományi területekre, olyan, mint egy zsémbes farok. Úgy tűnik, úgymond rajongunk a számokért. Ha ázsiai vagy, jónak kell lenned matematikából – természetesen.
Nos, akkor kiderült, hogy furcsa vagyok. Ehelyett affinitást alakítottam ki a szavak és a képek iránt. 12 évesen az volt az álmom, hogy profi doodler legyek, amiből karikaturista pálya alakulhat ki, ha jól megy. És a szüleim elkényeztettek ennek az álmomnak. Másokkal ellentétben, akik ezt talán nevetségesnek tartották, ők szereztek nekem rajzkönyveket. Amikor anyám látta, hogy tétlenül ülök, vagy egy halom iskolai könyv között alszom el, azt javasolta: „Miért nem rajzolsz egy kicsit?” Több mint egy évtizeddel később alig változott. Még mindig kuncog a rajzaimon, azt mondja, rajzoljak gyakrabban, és megőrizte azt a füzetet.
Talán ezen az úton kellett volna folytatnom. Múlt héten egy barátom küldött nekem egy e-mailt egy álláshirdetéssel Doodler címmel. Nevetséges, gondoltam. De aztán megláttam a munkáltatót – a Google-t. Már nem annyira vicces, de valójában egy lehetőség. És valóban, a Google ünnepnapok és fontos alkalmak megünneplésére felvesz egy emblémát a honlapjukon gyakran megjelenő képekhez.
Ahogy öregszem, ahogy nőtt az olvasnivalók listája, egyre keményebbek lettek a feladatok, és a munkák elfoglaltak minden szabadidőt egyetemistaként, úgy kezdett eltűnni az a képesség, hogy egyszerűen leüljek és a képzeletedet egy üres vászonra öntsd. Inkább ennek a kreatív oldalnak kellett újra feltalálnia magát.
A középiskolai történelemtanárom egyszer azt mondta nekem, hogy a történelem nem idővonal; ez egy történet. Kidobta a történelem linearitását. Azt csinálta, ami száraz és ősi volt, elbűvölően, megnyerően és néha még humorosan is. Ez volt a munkahelyi képzelete. És ez segített abban, hogy megszerettessem a társadalomtudományokat. A képzeletünk eléggé ragadós lehet, tanultam meg.
De vajon ez a fantáziadúsok iránti szeretet valaha is helyet kaphat a való világban? Biztosan.
Egyre több fiatal szeretne ma olyan induló vállalkozásoknál dolgozni, ahol az üzlet találkozik a kreativitással, ahol ami ma lehetetlennek tűnik, az holnap valóság lesz. Ki tudta, hogy készpénz vagy hitelkártya nélkül is fizethet a Starbucks kávéért? Tudod. Csak szkennelje be Starbucks kártyáját okostelefonjáról. Ki tudta, hogy 40 dollár alatt lehet kapni egy taposószivattyút, amely segíthet a gazdálkodók öntözésében a fejlődő világban? Csak nézze meg Paul Polak vállalkozó munkáját. Ki tudta, hogy a 21. században mindössze 140 karakterben fogunk beszélni? Talán a Twitter emberei tették.
A képzelet nemcsak tündérmeséket és gyerekkönyveket hoz létre, hanem egy új látásmódot az életvitelünkről. A képzelet megkérdőjelezi a normát, feszegeti a határokat, és segít a fejlődésben.
Sajnos ez a képzelet egyre háttérbe szorul az osztálytermekben, ahol túl régóta az osztályzatokon és a tesztelésen van a hangsúly, olyan munkahelyeken, ahol az Excel-táblázatok és a powerpoint prezentációk előtérbe helyezése mindennapos feladattá vált.
.jpg)
Több kreativitást kell ösztönöznünk. Felejtsd el egy kicsit az önéletrajzot. Felejtsd el az osztályzatok megszállottságát. Ha bátorítjuk azt a zseniális matektanulót, hogy legyen fantáziája is, használhatná ezeket az algoritmusokat az innovációra. Ha a biológus hallgatót is fantáziadúsra ösztönözzük, új, fenntartható üzemanyagforrást tervezhet számunkra. Ha bátorítjuk azt a közgazdasági szerelmet, hogy legyen fantáziadús is, új emberbarát üzleti modellt építhetne fel. Az eszközök megvannak. Csak át kell irányítania őket a váratlan események felé. Itt nagyon fontos a kreativitás – otthon, az osztályteremben és a munkahelyen.
Ezért a múlt héten azon kaptam magam, hogy késő este anyukámmal ültem, és Shel Silverstein gyerekeknek szóló verseit olvasom újra. Kiderült, hogy felnőtteknek is ugyanolyan jók, talán még jobbak is.
MEGFAGYOTT ÁLOM
Elviszem a tegnap éjszakai álmomat
És beteszem a fagyasztóba,
Szóval egyszer hosszú és messze
Amikor vén gazember leszek,
Kiveszem és kiolvasztom,
Ezt a szép álmot lefagyasztottam,
És forrald fel, és ülj le
És mártsa bele a hideg lábujjamat.
COMMUNITY REFLECTIONS
SHARE YOUR REFLECTION
10 PAST RESPONSES
love the article!! :)
Awesome article! thx! It helped me with my academic piece of writing.
thank you all for the kind words, really appreciate it.
let our imaginations be reawakened!
Thank you. Diane DiPrima wrote a poem called "Rant". In it she repeats, over and over, "The only war that matters is the war against the imagination. All other wars are subsumed in it." Imagination is our ability to empathize, to relate, to imagine our selves in someone else's shoes. It is essential for compassion. And it is under attack. Thank you for celebrating it. May we all do the same!
What a wonderful article. I read this in a room where my Disney stuffed animal, "Figment" rests on a shelf behind me and an empty coffee mug with little cermic feet sits by my side. You helped reinforce that it is absolutely ok for me -for everybody- to embrace both that adult side just as much as that fun, imaginative side. It doesn't have to be separate at all. Thanks for such a refreshing read.
Off I go to get out my box of Crayola crayons, paper, pens, and my imagination! Oh, thanks for the reminder that we're not too old to dream and imagine.
One of the saddest experiences I have had was presenting a holiday music program to a group of children at a disadvantaged local school. My whole program was based on .. dreams and imagination. Should be easy with a group of kids I thought. Wrong. The simple question, "Do you have a dream of something you would like to do?" met with blank stares. "Do you imagine what it might be like to fly?" Nothing. These kids had no idea. It seemed they had no dreams. That one hour program was the hardest I've ever got through. A whole classroom of children with no dreams! Kids who didn't even know how to imagine.
I was so depressed by this experience, that I went home and immediately began to write a song for the next school I would visit. It developed into a children's song which I taught to a group of children in a YWCA in-school mentoring program that I was involved with. We recorded it at a local high school, it was played on our community radio station and it featured as the backing for a promotional video which the mentoring program still uses. It was called "When I Dream (I can do anything)."
The words I used to introduce the kids to the idea of dreaming and imagination were these.
"Nothing has ever been created, no masterpiece painted, no song given voice, no discovery unveiled, without someone, somewhere, who had a dream."
[Hide Full Comment]Janne Henn
this write up made think about the creative childhood of mine which I have decided to dust it new
Oh yes....let's pretend1
Walt Disney taught me an elephant can fly, and a little wooden puppet can wish upon a star and become a human boy. Some time along the way, most of that good stuff was lost by the wayside. I want it back !