Banántorta és Teljes fájdalom: Mit tanított Nekem London Az Emberi létről

Gondolatok a kommunikációról, az együttérzésről és a csendes gondoskodásról Keralától az Egyesült Királyságig.

--------

Egy délután Walthamstow-ban

Egyik délután Walthamstow-ban, ahol egy barátomnál szálltam meg, beléptem egy kis helyi szupermarketbe, és üdvözöltem a boltost. Fawadnak hívták. Perceken belül mély beszélgetésbe merültünk – egy olyan országból származott, amely nem túl messze volt az enyémtől, amelyet évtizedeknyi konfliktus és ellenálló képesség formált. Fawad az otthonról beszélt, arról, hogy mennyit változott. Azt mondta, hogy a bűnözés annyira csökkent, hogy az árusok most már felügyelet nélkül hagyhatják a bevásárlókocsikat éjszakára. „Másnap reggel épségben találja őket” – mondta csendes büszkeséggel.

De aztán beszélt a nehéz változásokról is – arról, hogy a fiatal lányok már nem járhatnak iskolába, hogy a mindennapi élet mennyire beszűkült a növekvő korlátozások miatt. Nyíltan, melegen, emberről emberre beszéltünk.

Később, amikor megosztottam ezt az élményt néhány helyi barátommal, gyengéden figyelmeztettek: „Itt nem így működnek a dolgok. Az Egyesült Királyság egy nagyon privát hely. Nem lehet így beszélni idegenekkel – ez nem helyénvaló.”

Megdöbbentem. Rosszul tettem, hogy ilyen emberi párbeszédbe keveredtem? Vajon a nyíltság most már tolakodónak számít?

Banántorta és egy gyengéd cáfolat

Másnap reggel azonban valami gyönyörű dolog történt. Barátom brit szomszédja – egy kedves, fehér úriember – kopogott az ajtón egy meleg banáskenddel, amit a felesége sütött. Nemcsak hogy elhozta a süteményt, de ott is maradt beszélgetni. Mindenről beszélgettünk, meg semmiről sem, és ez természetesnek tűnt. Azt gondoltam: talán mégsem a „brit mivoltról” vagy az „indiai mivoltról” van szó.

Talán a kedvességnek nincs nemzeti etikettje. Talán az együttérzésnek, akárcsak a beszélgetésnek, csak egy kis nyitottságra van szüksége ahhoz, hogy áramolhasson.

Brighton: Két emelet, két teher, szavak nélkül

Később Brightonban egy másik barátnőmnél szálltam meg – egy önkéntes mediátornál a helyi tanácsnál. Azon a héten részt vett egy konfliktusmegoldó megbeszélésen két szomszéd között, akik önkormányzati lakásokban éltek – az egyik az emeleten, a másik a földszinten.

Az emeleten egy nő lakott, aki teljes időben gondoskodott betegeskedő, ágyhoz kötött édesanyjáról. Lent egy autista gyermek anyja lakott, aki gyakran hangosan sikoltozott és sírt. A zaj annyira zavarta az emeleten lakó nőt, hogy többször is hívták a rendőrséget és a szociális szolgálatot.

A találkozón a barátnőm azt mondta: „Csak hallgattam.” Hagyta, hogy mindkét nő beszéljen. Hallotta a kimerültségüket, a fájdalmukat, a félelmeiket. „Könnyek voltak” – mondta nekem –, „de valami megváltozott.” Ami megdöbbentett: ezek a nők csupán néhány méterre éltek egymástól. Mindketten gondozók voltak. Mindketten túlterheltek. De soha nem beszéltek egymással. Egyszer sem. Képzeljük el, ha a probléma eszkalálása helyett beszélgettek volna. Egy csésze tea. Egy könnycsepp. Egy megértő szó.

Együttérzés a klinikai ellátáson túl

Ezek a pillanatok arra késztettek, hogy újra elgondolkodjak azon, miért is jöttem Londonba. A Szent Kristóf Kórházban beszéltem a „totális fájdalomról” – egy olyan fogalomról, amely nemcsak a fizikai kellemetlenséget foglalja magában, hanem a szenvedés érzelmi, társadalmi és spirituális rétegeit is.

Keralában ezt a modellt közösségvezéreltté és kulturálisan érzékenysé alakítottuk. De most már rájöttem, hogy a teljes fájdalom nem korlátozódik a haldoklókra. Mindenhol jelen van.

A gondoskodástól kimerült nőben.

Az anyában, aki képtelen elhallgattatni gyermeke bánatát.

Abban a férfiban, aki mérföldekre van otthonról, csendes nosztalgiával viseltetve az elhagyott ország iránt.

Azokban, akik beszélni akarnak, de nem tudják, hogyan, és azokban, akik félnek hallgatni.

A fülünk elvesztésének kockázata

Egy olyan világban élünk, ahol az individualizmust gyakran ünneplik, és a magánélet – bár mélyen fontos – néha inkább akadállyá, mint korláttá válhat.

Természetesen a magány nem mindig bánat; egyesek számára az egyedüllét választás, sőt menedék. A magány végül is mélyen személyes dolog – ami az egyik ember számára elszigetelőnek tűnik, az a másiknak megnyugtató lehet.

De attól tartok, hogy ha az együttérzést csak klinikai környezetben tanítják – vagy csak az élet végével összefüggésben –, akkor fennáll a veszélye annak, hogy ott veszítjük el, ahol a legnagyobb szükség van rá: a mindennapi élet megszokott ritmusában.

Ha nem tanítjuk meg a gyerekeket arra, hogyan figyeljenek oda, hogyan kezeljék mások érzéseit, hogyan éljék át a kellemetlen érzéseiket, akkor felnevelhetünk egy olyan generációt, amelyik tudja, hogyan kell működni, de nem tudja, hogyan kell érezni.

Lényegünkben társas lények vagyunk – nemcsak a túlélésre, hanem az együttélésre teremtve. Az együttélés pedig többet igényel a jelenlétnél. Megköveteli, hogy észrevegyük egymás fájdalmát.

Záró elmélkedés

Ami egy szakmai útként indult, számomra mélyen személyes tanulságok sorozatává vált.

Azért jöttem Londonba, hogy az ellátórendszerekről, a palliatív modellekről beszéljek. De amit visszahozok, az valami egyszerűbb: egy beszélgetés egy boltossal, egy szelet banános sütemény, két küszködő szomszéd csendje.

Ezek nem rendkívüli pillanatok. De talán az együttérzés soha nem az. Nem nagy gesztusokról van szó. Arról, hogy teret adjunk – a történeteknek, a bánatnak, egymásnak.

Ez is palliatív ellátás. És úgy hiszem, erre az ellátásra van most a világnak a legnagyobb szüksége.