A közösségről

Tegnap láttam egy gyíkot, amint kitágul a halálban, hangyák segítségével. Lassan már nem hasonlított egy gyíkra. Segítségükkel valami önmagánál nagyobb dologgá fejlődött. nem tudtam félrenézni.

Valaki más láthatta a gyilkosságot. Egy másik, a hangyák gyorsasága. De számomra szentnek tűnt a jelenet. Órákig ácsorgott egy pálmacserje alatt, ahol a por és az árnyékok változó, táncoló formává sűrűsödtek a csempézett padlón. Ott hűvösebb volt.

Sepertem az udvart. Valahányszor elhaladtam mellettem, úgy tűnt, hogy a testem megváltozott – hűvös levegő súrolta a bőrömet, hátborzongató csend követte tagjaimat. Szinte hallottam, hogy cselló szól a távolban. Úgy éreztem, meghívtak egy szertartásra. Egy gyík, több lesz az életénél.

Néztem, ahogy a gyík feloldódik valami önmagán túlmutatóvá, egy másik fajta válás jutott eszembe – aminek egy éven át voltam tanúja. Az emlék magva barátomban, maggyűjtőben őrződik, aki könnyed járással, hátradőlve, rengeteg történettel a táskájában járja a világot.

Valamikor felháborodott kertész voltam, és néztem, ahogy az értékes paradicsomnövényeim minden igyekezetem ellenére elhervadnak. Ő, aki mindig is vándor, távoli vidékekről gyűjt magokat – az ostobaság és a bölcsesség apró kapszuláját egyaránt. Egyszer azt mondta nekem:

"A maggyűjtés megtanítja, hogyan működik az élet valójában."

Paradicsomnövényeim, akik megbetegedtek a magcsomagban töltött hosszú útjuktól, küzdöttek a besorolásért. A talaj még idegen volt számukra. A föld, még mindig ismeretlen. Sokan nem élték túl az első vagy a második generációt. De azokban a pillanatokban lila és sárga ereik meghívást küldtek – vészjelzést.

És akkor megérkeztek. Levéltetvek. Vágóférgek. Takácsatkák. Bolhabogarak. Thripsz. Gyomorlábúak. Itt még az afrikai csigák is reagálnak minden segélyhívásra – és sok van.

Azokon a napokon, amikor az első és második generációs paradicsomnövények megadták magukat, láttam őket – lassan, de biztosan – molylepkévé és pillangóvá átalakulni. Láttam, ahogy kitárják szárnyaikat, és belefolynak egy táncoló légykapó csőrébe, amely minden évben szeptembertől októberig várakozik otthonunk közelében.

Nekem mindig is így volt.

Emberek léteznek a háttérben; az előterem a jelen pillanat. Soha ne üres. Mindig vászon – Pillangók. Szárított levelek. Gallyakat szeretek fogni. Féreg öntvények súrolják a sarkamat. Madárhívás. A Shikrával való találkozás csendes megrázkódtatása. Egy ütőfarkú drongó, aki elidőzik, miközben anyám a születésnapi ebédjét eszi.

Így jön el számomra a világ. Belépek az emberi világba az emberinél több világ tükrén keresztül, megkönnyebbülve a megszokott biztonságban.

El tudom számolni a fára mászással töltött órákat, ujjaimmal a kéreg nyomozásával. De hogyan mérjem fel azokat a pillanatokat, amikor alattam a föld átadja helyét a szépségnek, a csodának, a teának?

Hogyan tudom számszerűsíteni azt az időt, ameddig néma őrként álltam, esőre várva ezer olyan lény mellett, akik csak akkor tudnak inni, ha esik?

Csak azért várok velük, mert élvezem a társaságukat. Ez a legtermészetesebb társaság, amit ismerek.

Mielőtt a virágokat szerettem volna, a köveket szerettem.

Itt is megvannak a preferenciáim. A tűz éhes morgással beszél hozzám, néha a lángon túlról zeng. De mindig is a Földhöz tartoztam. Skyhoz. Vízhez. A tűznek ideje volt, hogy baráttá váljon.

A több, mint emberi világban jobban lélegzem. Szél sodorta át a bordákat, a tüdőszövet körülölelte a fájdalmat ott, ahol a csontjaim feszültek. Remegés a mellkasomban. Egy halk sóhaj, mielőtt tudtam volna, hogy szükségem van egyre. A figyelem enyhül tudatosságom szélein, és fellélegzem.

Tegnap egy haldokló gyík, egy mangógally és az első nyári eső megnyugtatott egy elhúzódó kérdéstől: Erőszakos faj vagyunk?

Nyáron megtaláltam a választ.

Nyár – egyetlen szó, de soha nem ugyanaz egyik pillanatról a másikra. A szörnyű hőség nem állandó. Sem napokon át, sem órákon át, még csak nem is falvakon és városokon át. Itt a nyarainknak hangulata van.

Délben énekel a nap. De nem minden dél ég egyformán.

Néhány nap, mint tegnap, a nyár harmatot hordott. Anyámmal megpróbáltuk ugratni az esőt a harmatból. Sikerült – estére, jóval azután, hogy beletörődtünk a hiányába.

És így, ha mélyen belenézek, minden megváltozik.

Először a lélegzetem vált el.

Ám ideérkezve ehhez a lehelethez egy gyík, egy gally és egy mangófa ​​emléke jutott, amely egykor egy tóra nézett. Egy tó, ahol gémek piszkálják a vízlyukakat. Ahol a dzsaládharai sikló békák esőért kiáltottak.

A több, mint emberi világon keresztül biztonságot találok, hogy újra ránézzek – a számomra fontos emberekre.

Apám kilép az udvarra. Pátriárka, de az én szememben lassan feloldódik valamiben, ami túl van a szülőn – főleg a gyöngyházfehér szakállával, amit hónapok óta növeszt. Már nemcsak a tekintély hordozója, hanem a csendesebb, emberibb módokon kibontakozó méltóságteljes jelenlét.

Az emberi világról alkotott értelmezésem mindig is töredezett volt, különböző fogalmakon keresztül. Emlékszem könnyebb időkre, de az élővilág az, amely őrzőjeként állt a józan eszemnek.

Az emberi világban szükségem volt fogalmakra.

Amikor nem tudtam felfogni a gördülékenységüket, határozottan redukcionista lettem, és a lehető legkisebb helyre zsugorítottam az életemet – igyekeztem legalább ártalmatlan lenni. De még ezen a téren is eszembe jutott a mustármag ereje. Csakhogy én nem vagyok mustármag. Én másképp fröcsögök. másképp virágzom. Versenyezek a világgal – középpontokat, csúcsokat, köröket, piramisokat és hasonlókat kergetve. Lágy testem időnként eléri a maga lágyságát, a ravasz izmok lélegzetet vesznek egy táncoló botgubancon és hasonlókon.

Most már tisztán látom.

Nem tudok fogalmak nélkül élni. Nem tudok barátok nélkül élni.

Időt töltöttem metaforákkal. Vannak, akik misztikának hívják. Mégis semmi sem volt annyira megerősítő, mint hagyni, hogy a fogalmak feloldódjanak és folyjanak. Ahhoz, hogy ez az ötlet kicsírázzon, térre volt szükségem bennem.

Az előtérben az előtetők toronymagas jelenléte számtalan társaságot kínál.

Egyszerű ajánlat – parázson főtt gyökérzöldségek, zúzott chilivel fogyasztva. A kapszaicin éles melege égeti a nyelvemet – földes, gyümölcsös, eleven. A papagájra gondolok, akit nem énekel a chili tüze, és elmosolyodom.

A környékbeli nők vigyáznak az arra járókra, mindig a baráti meccsekre figyelnek. A három nővér, üres fészkelő, integet nekem.

Mindig felidézik a jobb időket ezen az utcán.

– Ezen a helyen nem volt sok bolt. Ezek otthonok voltak.

"Látod azokat az épületeket? Valamikor fák álltak ott. Majmok éltek rajtuk. A párkányok zökkenőmentesek voltak, nem úgy, mint most!"

Sóhajtoznak a múlton, és elgondolkoznak azon a csenden, ami most körülveszi őket.

Ezt tudom róluk.

Szeretnek gyökérzöldséget enni tört chilivel, mint én.

Látom a nevetés közös csillogását, ahogy visszaintegetek. Talán ma egy hosszabb órára lesz szükségem a párkányon, amely szétválasztja ingatlanjainkat a "mieinkre" és az "övéikre".

És úgy fogunk pletykálni, mint a paszták – városi pletykák, gyökérzöldségekről és hasonlókról.

Ez a titka, amit a meghívásokról ismerek.

Mindig is egy meghívásra adott válasznak tekintettem, hogy az embernél több világhoz tartozom.

Egy gallyat. Egy haldokló gyík. Az első nyári eső.

Minden hív, ha figyelek.

Pedig az emberi világban másként mozogtam. Mint bomlasztó. Talán azért, mert sosem tekintettem a meghívók világának. Ugyanazt a pontszámot szem előtt tartva hajlamos vagyok kiegyenlíteni a pontszámokat, tudtommal vagy anélkül.

A folyók szenvedése. Az idő, amikor a folyó műanyagot köhögött vissza a partokhoz, és közömbösen folyt tovább, mintha mi sem történt volna.

De minden felpuffad, van hely a meghívóknak.

Ez a titok, amiben elköltöztem.

Meg kell érteni a meghívások természetét az emberi világban is.

Így aztán közzéteszem őket – a meghívóimat – a világba.

És van nevetés.

Mint a lehelet, köztem és a Másik között, elválaszthatatlan.