A szomszéd kedvessége

[A következő szerkesztett átirata Preeta Bansal részesedésének a Santa Clara-i Awakin Circle- ben 2017 decemberében]

Épp ma, lefelé menet kaptam hírt, hogy tegnap elhunyt egy régi családi barát. A Small Graces témájában eszembe jut az ő élete és története, és hogy ez mennyire befolyásolta az én és a családom utazását.

A szüleim az 1960-as években Indiából érkeztek az Egyesült Államokba, az Indiából érkező bevándorlók első hullámával együtt. Apám Kansasbe jött, ahol doktorált. Hat hónappal később anyám megérkezett három gyerekünkkel – a húgommal, a bátyámmal és velem. Még csak két, négy és öt évesek voltunk.

Ez volt az első tél, amikor Kansasben voltunk. Hideg volt. Még nem volt nehéz kabátunk. A szüleim Indiából jöttek, és eltartott egy ideig, mire rájöttek erre a dologra. Még nem tudták, milyen hideg is lehet Közép-Nyugaton, így minden nap új meglepetés volt. Még nem volt autónk vagy ilyesmi, és apámnak még nem volt amerikai jogosítványa. Akkoriban kevés indián volt a környéken. Kevés barna ember volt, kevés fekete ember volt egyetemi környezetben. Ha visszagondol a polgárháború előtti Amerikára, a polgárháború kezdetét az a kérdés, hogy engedélyezik-e a rabszolgaságot a Kansas-Nebraska területeken, része volt a polgárháború kezdetének. Az 1960-as években Kansas volt, a Jim Crow-törvények a közelmúltban voltak az ország egyes részein, és még mindig ott volt az elkülönült gondolkodásmód és a valóság.

De egyébként is, apám doktorált, és rendszeresen fel-alá járkált a nagy dombon az egyetemre és onnan vissza. Ez a domb hatalmasnak tűnt. Nem hiszem, hogy valójában túl nagy, de akkoriban hatalmasnak tűnt a kétéves nézőpontomból.

Két éves korom óta nem jártam iskolába, de a bátyám és a nővérem iskolába járt. Apám minden nap lesétált erről a nagy dombról, hogy iskolába vigye őket, majd visszasétált a dombra, hogy egyetemre menjen. Körülbelül két-három hét után ez a nő a fiával, aki látszólag a nővérem első osztályos osztályába járt, elkezdte észrevenni őket. Egy nagyon hideg és havas napon, amikor nem voltak felöltözve elég melegen az időjáráshoz képest, felállt, és azt mondta: "Tudod, minden nap látlak sétálni. Elvihetem a lányodat és a fiadat az iskolába? Szeretnél egy kört?"

Apám így válaszolt (a nővérem meglepetésére): "Igen, az nagyszerű lenne." Így hát beugrottak a meleg kocsiba egy brutálisan hideg napon, és a lány minden nap ezt kezdte csinálni.

Valerie volt a neve. És ez a család most olyan kedves lett a családomnak – el sem tudom kezdeni leírni – immár több mint 50 éve, hogy mennyit jelentettek nekünk. Csak azzal az apró lépéssel kezdődött, hogy felkínált egy fuvart, majd onnantól csak úgy felpattant, és ő és anyámmal nagyon közel kerültek egymáshoz.

Imádta az indiai ételeket. :) Anyám gul ab jamuns-t (indiai édességeket) főzött, és a mai napig azt mondta: "Hát mi a helyzet azokkal a goo-lobokkal ? Hol vannak azok a goo-lobok ?" :)

Anyámat lovagolta, hogy bevásároljon, anyám pedig szeretett indiai ételeket főzni neki. Csupán ezek a kis cserék voltak a családjaink között. Három gyerekük volt, nagyjából egyidősek, mint a testvéreim és én. Egyszerűen hihetetlenül közel kerültünk egymáshoz. Csak úgy virágzott ki ebbe a hihetetlen barátságba annyi évtized alatt. És ez nagyon sokat jelentett a családunknak az alatt az 50 év alatt.

Úgy értem, ha visszagondolok, figyelemre méltó, hogy az 1960-as évek közepén ez a nő ilyen módon kezdett el szerelmet ajánlani. Idén, 2017 márciusában, amikor meghallottam az indiai férfi Kansasban történt lelövését , amit azóta gyűlöletbűncselekménynek minősítenek, nagyon elgondolkodtam Valon. Az a tény, hogy 50 évvel ezelőtt a szeretetet és a kegyelmet a maga természetes és erőfeszítés nélküli módján modellezte, és milyen szép lett a családom számára.

Annyi-annyi kölcsönös apró cselekedet van, ami onnantól eredt.


A két család 1969-ben a kansasi Lawrence-ben.

Az első karácsonykor a bátyám az általános iskolai osztályában megnyerte az osztály karácsonyfáját, hogy hazavigye a karácsonyi szünetben, és varázslatosnak tűnt. Aztán nekünk -- ennek a kansasi hindu családnak -- volt egy igazi karácsonyfánk :) Azt hiszem, most nevetünk rajta, és viccelek: "Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül nyerte el a karácsonyfát." Mindenesetre akkoriban varázslatos volt. De nem tudtunk mit kezdeni vele.

Felállítottuk ezt a karácsonyfát, de nem ismertük a rá vonatkozó szokásokat. Val abban az évben karácsony estéjén ajándékokkal érkezett, hogy betöltse a fa alatti teret! Ő volt abban az évben Mikulás, és amikor felébredtünk, hihetetlen volt. Ekkor még csak egy rövid ideig voltunk az országban. És a mai napig az a harisnya, amelyet Val ajándékozott nekünk első karácsonyunkra Amerikában, az a harisnya, amelyet minden karácsonykor kiállítunk!

Vannak ezek a gyönyörű történetek.

Csak ma tudtam meg, hogy tegnap meghalt. Az évek során a családunk tartotta a kapcsolatot, de nem találkoztunk olyan gyakran. Talán csak egyszer egy évtizedben. Idővel ő és férje meglehetősen gyengék voltak, és nem tudtak utazni. Így a személyes kapcsolatunk egyre kevesebb lett. De az érzelmi érzések és a kapcsolat mindig erős maradt, és a gyerekek továbbra is kapcsolatban maradtak.

És az igazán figyelemreméltó az, hogy édesanyámnak éppen tíz napja hirtelen az a megérzése támadt: "El kell mennem Valhoz", és apámmal spontán módon meglátogatták. Nem volt rá különösebb okuk. Val nem volt beteg. Csak, tudod, egyre gyengébb lett. De édesanyámnak csak ez a hihetetlen megérzése volt, és az a szépség, hogy ő és apám Vallal tölthettek időt, és a közelmúltban élvezhettek egy utolsó látogatást. Aztán ma hallottam, hogy Val csak elment.

Nagyon hálásak vagyunk azokért az apró áldásokért, apró kegyelmekért, amelyeket családunk cserélt és élvezett az évek során.