Amikor a hála Kezet Fog a bánattal

– Eszméleténél van – mondja a nővér. Bízom ebben a vietnami állatorvosban pattanásos sebhelyes arcával és gyengéd, rezignált szívével. Szomorú szemei ​​segítenek szembenézni azzal, ami jön. Ketten állunk az ágy mellett a Strong Hospital onkológiai osztályán, és nézzük a férjem Vic ernyedt testét.

„Hallja magát – mondja a nővér –, de túl kimerült ahhoz, hogy válaszoljon. Megkérheti, hogy szorítsa meg a kezét.

Igen, megkérhetném Vic-et, hogy szorítsa meg a kezem, ha szeret. De nem kételkedem a szerelmében. Megkérhetem, hogy szorítson, ha hall, de nem kell, hogy halljon. Meg kell halnia, ezért nem hívom vissza az életbe és magamhoz, hanem hadd maradjon a nehéz légzés mellett. Megérintem és beszívom az illatát, olajat kenek a kezébe és a lábába, és erőért imádkozom, hogy elengedjem. Elsétáltam vele a halál küszöbéig, és lógtam a lábam a párkányon. Érzem a szakadék hatalmasságát, de nem tudok tovább menni.

Két évig próbáltam megmenteni. Mindketten próbálkoztunk, de nincs több menekülési útvonal. Évekig tartó küzdelem után szelíd járata megnyitja a szívemet és elcsendesíti az elmémet. Ez a csendes halál az utolsó ajándéka nekem, még akkor is, amikor sírok és búcsút suttogok. Éjfél után kifújja a levegőt. Várok egy belélegzésre, ami nem jön meg.

Nem tudom, hogyan éljek e nélkül az ember nélkül. A barna szemeitől függök, amelyek rám ragyognak. Negyvenkét évig szerettük egymást, együtt elmélkedtünk, átalakítottuk földünket, neveltük fiainkat, megosztottuk álmainkat és bánatainkat. Nem tudom, ki vagyok nélküle.

A barátaimmal hat órán keresztül ülünk a testével. Amikor megérkezik egy ápolónő, egy szerető nővér segít tiszta fehér lepedőbe burkolni Vic-et, és becsúsztatni a testét a testzsákba.

Leülünk a lifttel, és a kórház előcsarnoka felé sétálunk, védve szemünket a padlótól a mennyezetig érő ablakokon át beszűrődő naptól. Az emberek rohangálnak, kávéscsészéket markolnak, nyomulnak, hogy reggel 7 óra előtt becsapjanak. Komolyak és önelégültek, a tekintetük elfordítva. Úgy tűnik, ők egy üvegfal mögött, egy másik világban, az élők oldalán állnak, míg én egy olyan küszöbön állok, ahol a halál közelebb van az élethez.

Megtaláljuk a Subarumat a parkolóházban, és Vic ruháit és laptopját a hátsó ülésre rakjuk. Elidőzve állunk egy tehetetlen csomóban, meglágyulva a halál misztériumától, amelynek most tanúi voltunk. Nem elég megölelni és megköszönni ezeket a nagylelkű barátokat, hogy elkísértek ezen az úton, de ez minden, amit adnom kell.

– Jól vezetsz? – kérdezi Anthony.

– Igen – válaszolom. – Kövess engem.

Lekormányozom a parkolóház rámpáján, lassan vezetek, hogy Anthony utolérje a bérelt autóját. Megállok a parkolóőr üvegablakos fülkéjénél. A szervezetem tudja, hogyan kell pénzt számolni és fizetni a parkolási díjat.

Idegen vagyok, most tértem vissza az alvilágból. Láttam a halált, nyersen és megállíthatatlanul, és megértem, hogy a saját halálom nem egy távoli dolog.

Anthony a lassú sávban hajt hazafelé a New York állam közúti úton. Utazunk e világ idegen talaján, idegenek a mindennapi gondoktól.

Hogyan lehetséges egyszerre ilyen mély szomorúságot és mély hálát érezni?