Amit a gyerekektől Tanultam életemben

Amikor küzdök azért, hogy megértsem a világot, gyakran eszembe jut, hogy minden, amit igazán meg kell tanulnom, a gyerekektől tanulhatom meg. Tanulhatok abból a csodából, amellyel a világot látják, abból, hogy képesek teljesen megélni egy adott pillanatot, abból, ahogy szabadon tudnak nevetni és sírni, feltétel nélküli szeretetükből, bizalmukból és hitükből.

Gyakran elgondolkodom azon, hogy miért, hogyan és mikor veszítjük el azokat a dolgokat, amelyekről gyermekkorunkban természetesnek és helyesnek ismerjük. A legtöbbet, amit a kapzsiságról és annak ellentétes jótékonyságáról tanultam, a gyerekektől tanultam életem során. Emlékszem, az Akanksha korai időszakában partit szerveztem a gyerekeinknek egy klubban. Nagy volt az izgalom a játékok, lufi, chips és fagylalt körül.

Emlékszem, észrevettem, hogy Parsuram, az egyik ötéves gyermekünk csak állt a fagylaltjával, és amikor megkérdeztem, miért, azt mondta, haza akarja vinni, hogy megossza a húgával. Mondtam neki, hogy el fog olvadni. Azt mondta, ez rendben van. Nagyon meg akarta osztani a nővérével.

Amikor a lányom, Samara nyolc éves volt, egy háromlábú versenyre készült az iskolai sportnapjára, és izgatottan jött haza, és elmondta, hogy a párja a legjobb barátja, Parthavi. Parthavi és Samara négy évig voltak a legjobb barátok. A reakcióm az volt, hogy megkérdeztem Samarát, hogy van-e értelme olyan partnert találni, aki közelebb áll a magasságához. Nehéz nyerni, mondtam, ha mindketten különböző magasságúak vagytok. Emlékszem, a lányom arca megváltozott, és rám nézett, és azt mondta: "Mama, mi a fontosabb? Nyerni, vagy cserbenhagyni a legjobb barátomat?"

Az év elején találkoztam Raghuval. Raghu gyermekbénulásban szenvedett, és elvesztette a lábát. Elmondta, hogy amikor 15 éves volt, és egy nyomor sújtotta vidéki családban élt, elment a szüleihez, és elmondta nekik, hogy nem akar terhet róni rájuk, és elmegy otthonról. Raghu pénz nélkül felszállt egy vonatra, egy Gurdwarában szolgált, és Ahmedábádba talált, ahol jelenleg egy vidéki nőkkel és kézművesekkel foglalkozó civil szervezet jelentős részét vezeti. Honnan vetted az erőt, kérdeztem. 15 évesen? Raghu környékén nyugodtnak és békésnek érzi magát. Az erő ott van bennünk – válaszolta. Csak tudnunk kell, hogy ott van, és meg kell keresnünk.

Arra gondolok, hogy Parsuram, Samara és Raghu miért döntött úgy, hogy ad, és miért nem vesz. Miért akarta egy ötéves megosztani a fagylaltot, miért választotta egy nyolcéves a barátságot a győzelem helyett, miért választotta egy 15 éves úgy, hogy megéli magát, hogy ne legyen teher a küszködő családon. Úgy tűnt, mindhárman megértették, mi a fontos. Úgy tűnt, mindhárman megértették, hogy van béke és boldogság, ha másokért teszünk valamit. Mindhárman egy kicsit többet megtanítottak arra a végtelen képességünkre, hogy önmagunkon túl is gondolkodjunk.

Az önmagunkon túli gondolkodás pedig olyan fontos hullámzásokat okoz. Emlékszem, megálltam egy forró, poros mumbai délután, hogy beszéljek egy kislánnyal az utcán. Pénzt akart, és amikor nemet mondtam, egy kókuszárusra mutatott az utca túloldalán. Emlékszem, hogyan vett rá öt teljes percet, hogy kiválassza a legnagyobb kókuszdiót, amit csak talált, és hogyan ültünk le az utcán a kókuszdióinkkal, miközben hatéves dolgokról beszélgetett velem. Ahogy ott ültünk, egy férfi az utca túloldalán figyelt minket, majd átment, kivett egy almát a táskájából, és odaadta a kislánynak. Úgy érezte, mindig is ezt akarta csinálni, de nem volt biztos benne. Csak először látnia kellett, hogy valaki más csinálja.

Négy évvel ezelőtt, az ahmedabadi Riverside iskolában megszületett egy kis projekt Design for Change címmel. Az ötlet az volt, hogy lehetőséget adjunk a gyerekeknek, hogy megváltoztassák valamit a világban, amivel nem elégedettek. Ma 38 országban gyerekek terveznek és hajtanak végre változtatási projekteket. A gyermekházasságok elleni küzdelemtől kezdve az iskolákkal való tárgyalásokig, hogy csökkentsék iskolatáskájuk súlyát, 20 millió gyerek gondolkodik önmagán túl.

Múlt héten Chilében bementem egy szegények iskolájába, és láttam, hogy gyerekek egy projektről beszélgettek, amelyet éppen most fejeztek be: zenekart alapítottak egy közösségben, hogy vonzzák az embereket egy olyan helyre, ahol örökbefogadás céljából kóbor kölyköket gyűjtöttek. Csodálkozva láttam, hogy a változás iránti vágy átterjedt a világ másik felén élő gyerekekre is. Véletlenül beléptem ebbe az osztályba.

Ötszáz Teach For India ösztöndíjas található az ilyen iskolákban, akik könyörtelenül dolgoznak azon, hogy gyermekeiket más életútra tereljék. Egyre inkább látom, hogyan terjed a hatásuk. A szülők kezdenek másképp gondolkodni. Az iskolákban más tanárok új elképzeléseket alkotnak az oktatásról. A társadalom kezdi látni, hogy a tanítás törekvés. A kétéves Teach For India ösztöndíj után pedig egyre nagyobb létszámú öregdiákok dolgoznak az oktatási egyenlőtlenségek megszüntetésén.

Végtelen az adakozási képességünk. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogyan tudnék többet adni, és ezért példát mutatni gyermekeinknek. Eszembe jut, hogy Gandhidzsi arról beszélt, hogy van elég a szükségleteinkre, de nem a kapzsiságunkra. Sr Cyril hogyan nyitotta meg kolkatai iskoláját 300 utcalány előtt, és azt mondta a szülőknek, hogy ahogy matematikát tanít, úgy együttérzést is tanít.

Egy olyan világot képzelek el, ahol önmagunkon túl gondolkodunk, így az általunk teremtett világ kedvesebb, megbocsátóbb, szelídebb. Kíváncsi vagyok, hogyan tehetjük jóvá az alapértelmezett opciót. Kíváncsi vagyok, milyen lenne a világ, ha könnyebb lenne adni, mint venni, könnyebb lenne megosztani, mint felhalmozni, könnyebb lenne jónak lenni, mint nem. Kíváncsi vagyok, milyen lenne a világ, ha többet tanulnánk a gyerekeinktől.