Wendell Berry: Mire valók Az emberek?

Részlet Wendell Berry „Miért dolgoznak” című esszégyűjteményéből

én

A kegyelem, ami a teremtmények egészsége, csak közösen tartható.
A gyógyítás során a szétszórt tagok összeérnek.
Egészségben a test kegyelmezett, a szent belép a világba.

II

A gyógyítás feladata, hogy tisztelje magát mint teremtményt, se többet, se kevesebbet.
Egy lény nem teremtő, és nem is lehet az. Csak egy Teremtés létezik, és mi vagyunk a tagjai.
Kreatívnak lenni annyi, mint egészséggel élni: teljesen életben tartani magát a Teremtésben, a Teremtést teljes mértékben életben tartani önmagában, újra látni a Teremtést, újból üdvözölni benne a részét.
A legkreatívabb alkotások mind ennek az egészségnek a stratégiái.
A magukat alkotóknak nevezett büszke alkotások, az eredetiségre fektetve a Teremtést újdonsággá, a csodálkozásra képtelen elmék halvány meglepetéseivé redukálják.
Az eredetiségre törekedve a leendő alkotó egyedül dolgozik. A magányban az ember olyan felelősséget vállal magáért, amelyet nem tud teljesíteni.
Az újdonság egyfajta magány.

III

Ott van a büszkeség rossz műve. Ott van a kétségbeesés rossz munkája is, amelyet rosszul végeznek a remény vagy a látomás kudarcából.
A kétségbeesés a túl kevés felelősség, a büszkeség pedig a túl sok.
A kétségbeesés silány munkája, a büszkeség értelmetlen munkája ugyanúgy elárulja a Teremtést. Az élet pazarlásai.
A kétségbeesésnek nincs bocsánat, a büszkeségnek pedig nincs. Ki tud megbocsátani a magányban?

IV

A jó munka megtalálja az utat a büszkeség és a kétségbeesés között.
Megtisztel az egészséggel. Kegyelettel gyógyít.
Megőrzi az adottat, hogy ajándék maradjon.
Ezzel elveszítjük a magányt:
összekulcsoljuk az előttünk menők kezét, és az utánunk jövők kezét;
belépünk egymás karjainak kis körébe,
és a szerelmesek nagyobb köre, akiknek kezei táncolnak,
és az életből be- és kilépő teremtmények nagyobb köre, akik táncban is mozognak, olyan finom és hatalmas zenére, hogy egyetlen fül sem hallja, csak töredékesen.

V
És általa belépünk a magányba, amelyben elveszítjük a magányt is.
Csak viszály származhat a magány megosztására tett kísérletből.
Az igazi magány a vadon élő helyeken található, ahol nincs emberi kötelezettség.
Az ember belső hangja hallhatóvá válik. Az ember érzi a legbensőségesebb források vonzását. Ennek következtében világosabban reagál más életekre. Minél koherensebbé válik valaki önmagában mint teremtményben, annál teljesebben lép be az összes teremtmény közösségébe.
Az ember a körülmények ajándékaival megterhelve tér vissza a magányból.
VI
És nincs menekvés e visszatérés elől.
A természet rendjéből visszatérünk az emberiség rendjéhez és rendezetlenségéhez.
A nagyobb körből vissza kell mennünk a kisebbhez, a kisebbhez a nagyobbon belül és attól függően.
Az ember azzal lép be a nagyobb körbe, hogy lény akar lenni, a kisebb pedig úgy, hogy emberré válik.
És miután visszatértünk az erdőből, sajnálattal emlékezünk a nyugalomra. Minden teremtménynek a helyén van, tehát nyugalomban van.
Legfárasztóbb igyekezetükben, alvásban és ébrenlétben, holtan és élve nyugalomban vannak.
Az emberi körben elfáradtunk a törekvésben, és nincs pihenésünk.

VII

A rend az egyetlen lehetőség a pihenésre.
Az elkészített rendelésnek meg kell keresnie az adott megrendelést, és meg kell találnia benne a helyét.
A mezőnek emlékeznie kell az erdőre, a városnak emlékeznie kell a mezőre, hogy az élet kereke forogjon, és a haldoklóval találkozzon az újszülött.
A szétszórt tagokat össze kell hozni.
A vágy mindig eléri a lehetségest. De a lehetséges teljesítése annyi, mint kibővíteni.
A lehetséges, beteljesült, időszerű a világban, örökkévaló az elmében.
Látva az elvégzendő munkát, ki tud segíteni abban, hogy az legyen az, aki elvégzi?
De attól tart az ember, hogy addig nem lesz pihenés, amíg a munka be nem fejeződik, és a ház rendben lesz, a tanya, a város rendben van, és minden szerette jól van.
De a büszkeség az, ami ébren van az éjszakában vágyával és gyászával.
Egyedül ezen a munkán dolgozni kudarcot jelent. Nincs rá segítség. A magány a kudarca.
A kétségbeesés látja a munka kudarcát saját kudarcában.
Ez a kétségbeesés a legkínosabb büszkeség.

VIII

Végre megvan az a büszkeség, hogy tanárok nélkül gondolkozik.
A tanárok mindenhol ott vannak. Amit akarnak, az egy tanuló.
A tudatlanságban remény van. Ha ismertük volna a nehézséget, még ilyen keveset sem tanultunk volna.
Bízzon a tudatlanságban. Ez a tudatlanság, amihez a tanárok eljutnak.
Várnak, mint mindig, a fény szélén túl.

IX

A gyanútlan tanárok tanításai hozzátartoznak a feladathoz, és ennek reménye.
A szeretet, a barátok, szerelmesek munkája hozzátartozik a feladathoz, annak egészsége.
A pihenés és az öröm a feladathoz tartozik, és annak kegyelme.
Holnap jöjjön a holnap. Nem a te akaratod szerint viszi át a házat az éjszaka.
A rend az egyetlen lehetőség a pihenésre.