Fenntarthatóság és a szentség

A következő cikk eredetileg 2013-ban jelent meg

A közelmúltbeli aszályok, hurrikánok és árvizek egyre inkább tudatosították bennünk a klímaváltozás valóságát, valamint iparosodott, materialista civilizációnk katasztrofális környezeti hatásait. Ahogy világunk az ökológiai összeomlás szélére sodródik – a visszafordíthatatlan klímaváltozás „fordulópontjához” –, a fenntarthatóság létfontosságú kérdéssé vált. De mielőtt reagálhatnánk, fel kell ismernünk, hogy melyik Földön próbálunk segíteni, melyik ökoszisztéma fenntartásán dolgozunk.

A fenntarthatóság a „fenntartható gazdasági növekedésre” utal, és egy olyan környezetre, amely képes fenntartani jelenlegi emberi civilizációnkat, annak energiaigényes, fogyasztóvezérelt szükségleteivel és a gazdasági fejlődés képével együtt? Vagy a fenntarthatóság az egész ökoszisztémára vonatkozik, az élet összekapcsolódó hálózatára, a fajok hatalmas és lenyűgöző sokféleségével? Melyik világot próbáljuk fenntartani: egy erőforrást az anyagi jólét iránti vágyaink kielégítésére, vagy egy csodákkal, szépséggel és szent jelentéssel teli Földet? Thomas Berryt idézve:

Most egyetlen kérdés áll előttünk: a túlélés. Nem pusztán fizikai túlélés, hanem a túlélés egy beteljesülés világában, egy élő világban, ahol tavasszal virágoznak az ibolyák, ahol a csillagok minden misztikumukban ragyognak, a túlélés egy jelentéssel teli világban.

Ha fenn akarjuk tartani ezt a csodákkal teli világot, válaszunkban nem csupán cselekvésre van szükség, hanem tudatosságváltásra is, arra, hogy eltávolodjunk attól, hogy a Földet valami tőlünk elkülönült dolognak, egy felhasználható és visszaélésre alkalmas erőforrásnak tekintsük. Az igazi fenntarthatóság nem a jelenlegi életmódunk – a haladásról és a gazdasági növekedésről alkotott képünk – fenntarthatósága, hanem egy szent Föld fenntarthatósága, amely gazdag biológiai sokféleségben és csodákban.

Ahhoz, hogy megváltoztassuk jelenlegi globális helyzetünket, le kell mennünk a tudatosság gyökeréig, amely létrehozta azt. Különben fennáll a veszélye annak, hogy ugyanazzal a kondicionálással, ugyanazzal a gondolkodásmóddal próbáljuk megoldani a problémát, amely létrehozta. Ebben a kritikus pillanatban elengedhetetlen, hogy megértsük jelenlegi gondolkodásmódunk eredetét, amely a Földet erőforrásnak, a „környezetet” pedig valami tőlünk elkülönült dolognak tekinti. Egyesek szerint ez a hozzáállás a felvilágosodás korában és egy newtoni tudatban gyökerezik, amely a Földet egy tőlünk elkülönülő, érzéketlen mechanizmusnak tekinti, amelyet mi irányíthatunk és uralhatunk. És a tudomány és a technológia fejlődő eszközei kétségtelenül megadták nekünk ezt a képességet. De ahhoz, hogy teljesebben megértsük ezt az elkülönülés érzését, mélyebbre kell mennünk, vissza a nyugati tudatunkba, amikor a korai kereszténység üldözte a pogány és a földi vallásokat, kivágta szent ligeteiket, és lassan elindította azt a folyamatot, amelynek során a Föld többé nem szent dologgá vált, egy bennszülött ember számára elképzelhetetlen módon. Mi vagyunk ennek a kultúrának az örökösei, amely száműzte a szenthez való viszonyt a Földről.

Nyugati civilizációnk nagy része mára elfelejtette a Föld szent természetét, és nem tudjuk, hogy ez a feledékenység hogyan befolyásolja döntően a környezettel való kapcsolatunkat. Ha a Föld csak egy erőforrás, akkor nincs valódi felelősség. Használhatjuk és visszaélhetünk vele, ahogy jelenleg is tesszük. Ha szent, akkor hogyan igazolhatjuk jelenlegi környezeti hozzáállásunkat, az ökocídium cselekedeteinket?

Emiatt sürgető szükség van arra, hogy visszaszerezzük ezt az ősi kapcsolatot az élettel és az egész teremtéssel. Ha fenntartani akarjuk az élő, szent Földet, amely táplálja lelkünket és testünket is, újra kapcsolatba kell lépnünk ezzel az ősi tudással. Ez nem valami új dolog, amit meg kell tanulnunk, hanem valami lényeges dolog, amire emlékeznünk kell, valami, ami mindig is hozzánk tartozott, csak a jelenlegi kultúránk elfelejtette vagy cenzúrázta.

A „szent” nem elsősorban vallási dolog. Minden létező elsődleges természetéhez tartozik. Amikor őseink tudták, hogy minden, amit látnak, szent, ezt nem tanították, hanem ösztönösen ismerték. Olyan természetes volt, mint a napfény, olyan szükséges, mint a légzés. Ha magunkévá tesszük az élet minden részében rejlő szentséget, azt fogjuk tapasztalni, hogy az élet úgy fog szólni hozzánk, ahogy őseinkhez. Egy fátyol lebben fel, és ez a velünk született tudás újra jelen lesz. Ez magának a Földnek az ősi bölcsessége, a Földé, amely évezredek alatt fejlődött és változott, és amelynek bölcsességére kétségbeesetten szükségünk van most, ha el akarunk kerülni egy még nagyobb ökológiai katasztrófát. Ismét Thomas Berryt idézve:

Nem emberi válaszra van szükségünk egy földi problémára, hanem földi válaszra egy földi problémára. A Föld meg fogja oldani a saját problémáit, és esetleg a sajátunkat is, ha hagyjuk, hogy a maga módján működjön. Csak arra kell figyelnünk, amit a Föld súg nekünk.

Még mindig ott hordozzuk ezt az ősi kapcsolatot a Földdel a tudatunkban, még akkor is, ha rég elfelejtettük. Ez a Föld csodájának, szépségének és isteni természetének ősi felismerése. Egyfajta tisztelet minden létező iránt. Amint ezt az alapvető tulajdonságot beépítjük a tudatunkba, képesek leszünk a jelenlegi ember okozta válságunkra egy egyensúlyi helyzetből reagálni, ahol tetteink az élet minden formájának tiszteletére épülnek. Ez a valódi fenntarthatóság természete. David Suzuki kanadai környezetvédő szavait idézve:

A világról alkotott képünk alakítja azt, ahogyan bánunk vele. Ha egy hegy egy istenség, nem pedig egy ércrakás; ha egy folyó a föld egyik ere, nem pedig potenciális öntözővíz; ha egy erdő szent liget, nem pedig faanyag; ha más fajok biológiai rokonok, nem pedig erőforrások; vagy ha a bolygó az anyánk, nem pedig egy lehetőség – akkor nagyobb tisztelettel fogunk bánni egymással. Ez a kihívás, hogy más perspektívából nézzük a világot.

A jelenlegi ökológiai válságra adott spirituális válaszról bővebben a www.spiritualecology.org oldalon olvashat.