Áttörni: Vers a gyászoló szíveknek

Azt hittem, hogy a férjem, Vic hamvait a vörös tölgy alatt szórjuk szét, de a fiaimnak jobb ötletük támadt. Azt akarták, hogy apjuk hamvait gyökerek közé rejtve, egy kőhalommal jelölve láthassák el.

Ez a hatalmas tölgyfa Vic és az enyém volt, amelyet erőért öleltünk, amikor összetörtek vagy féltünk, amelyiknek mindkét oldaláról dőltünk, szívünket és arcunkat a durva kéreghez szorítva. Karjainkkal körülöleltük a fát, és megfogtuk egymás meleg kezét. Amikor Vic beteg volt, megkért, hogy tegyem oda a hamvait.

Fiunk, Anthony, sziklákat görgetett a patakmederből Vic halála utáni napon. Testvére, David másnap csatlakozott hozzá. A vontatás, gurulás és tologatás vigaszt nyújtott ezeknek a fiatalembereknek, akiket apjuk halála gyötört.

Két hónappal később a testvérek apjuk traktorával átszállították a köveket a patakpartról a vörös tölgyes dombra. Három vastag, helyi palából készült lapból építettek egy háromszög alakú alapot. Az alapra három gránitsziklát helyeztek ki, amelyeket az utolsó jégkorszakban Kanadából a Finger-tavakba toltek. Én segítettem négy kisebb gránitkövet kiegyensúlyozni a sziklákon, a legkisebb a tetején helyezkedett el. Sokszor szétszereltük és áthelyeztük őket, mire egy stabil, egy méter magas építményt építettünk az erdei dombon, ahol Vic kedvenc vörös tölgye őrködött.

David a kertemből származó kardvirágokat helyezett egy kőlapra a talapzathoz. Tudtam, hogy gyakran fogok erre a helyre látogatni, hogy elmondjam a bánatomat és hálát adjak neki.

Remegő hangon olvastam fel egy verset, amit egy barátom osztott meg velem nem sokkal Vic halála után:

Áttörés
~ Rainer Maria Rilke

Lehetséges, hogy szilárd sziklán áttörek
kovakőszerű rétegekben, ahogy az érc fekszik, egyedül;
Olyan messze vagyok már, hogy nem látok kiutat,
és nincs tér: minden közel van az arcomhoz,
és minden, ami az arcomhoz közel van, kőből van.

  Még nincs sok tudásom a gyászról
Így ez a hatalmas sötétség kicsivé tesz engem.

Te légy a mester: légy vad, törj be:
akkor fog megtörténni velem a nagy átváltozásod,
és rád száll majd az én nagy bánatom.[1]

Az utolsó három sorban Rilke felajánlotta magát és kétségbeesett bánatát a Felsőbbnek: „Te légy a mester: válj vaddá, törj be.” Az utolsó két sor ezt mondta nekem: „Isteni lény, alakíts át engem, és engedd, hogy nagy bánatom kiáltása átalakítson valamit, ami nagyobb nálam.”

Rilke szavai nem hagytak kétséget. Ismerte már a gyász csapdájába esett helyét. Tapogatózott a sötétben, megérintette a kemény falakat, rájött, hogy nincs menekvés a fájdalom elől. Megtapasztalta az elzárt utat, és érezte a bánat bénító mélységét.

Azt gondolhatnád, hogy egy vers, amely a gyász csapdájába esett sötétségét írja le, lehangolna. Elképzelheted, hogy olyan versekre vágyom, amelyek az örök életről és a folyamatos kötelékekről szólnak. Ehelyett Rilke tehetetlenségről és emberi kicsinységről szóló képei hálával töltöttek el. Valaki ott volt ott, ahol én voltam, és túlélte. Valaki szépséget talált az emberi gyötrelmeinkben.

Rilke verse segít elviselni a vad sötétséget, amely minden nagyobb veszteség vagy szívfájdalom után ránk telepszik. Szavakat ad, hogy bánatunkat valami nálunk nagyobbnak ajánljuk fel. Segít megadni magunkat és átalakulni.

[1] Rainer Maria Rilke: „Áttörni” a Válogatott Rainer Maria Rilke versek című kötetben , fordította és szerk. Robert Bly (New York: Harper and Row, 1981) 55.