Ökológia, Ak Ramanujam

"Éppen eltelt a szeptember itt Chennaiban. És túl vagyunk a tamizs hónap Purattasiban , amely egy hónap, amely a köztudatban jól ismert egy második rövid nyári hőség miatt, mielőtt a monszun esők megérkeznének. És bár a hőség valódi – a testem is erről tanúskodik –, ami számomra a szeptembert egy másik vizuális és tapintható élményt jelöl ki – che Punnai gyümölcsök kiköpött maradványai, amelyeket a gyümölcsdenevérek minden reggel maguk után hagynak az éjszakai lakomát követően.

Ezt csináljuk a családommal szeptember reggelenként; használjuk a kókuszdiólevél seprű a punnai gyümölcsköpések lekaparására a kút- és víztartályaink melletti betonutakról. Oldalra söpörjük, majd az egész lerágott, félig megevett és ép, lehullott punnai gyümölcsgyűjteményt bemulcsozzuk a kertbe, a punnai fánkat körülvevő mulcságyásba. A Punnai a Calophyllum inophyllum fának a tamizh neve, amely a „neithal tinai” szent templomfája, a tengerparti domborzat, amelyhez Chennai tartozik. Punnai az én világrészemen (Trópusi Ázsiában) őshonos, és olyan távoli részeken is megtalálható, mint Indonézia, Kelet-Afrika és Ausztrália. A kertünkben lévő fát nem mi ültettük. Valószínűleg madárcsepp ültette. Vagy sokkal valószínűbb, gyümölcs denevér-csepp.

Minden szeptemberi reggelen, amikor a reggeli söprögető tevékenységünkkel foglalkozunk, fanyar vigyorral emlékszem vissza arra, hogy ebben a városomban élnek olyan emberek, akik javaslatokat szeretnének faültetni otthonuk köré. Kivéve, azt mondják -- ideális esetben a fák nem hullathatnak leveleket. Vagy nagy mennyiségű virágot. Vagy vonzza a madarakat és más lényeket, amelyek ürüléküket (trágyájukat) a parkoló autókra hullatják. Egy ismerősöm, aki itt városi faültetési tevékenységgel foglalkozik, válaszul megjegyezte: "Úgy hangzik, mintha műanyag fát szeretnél?!".

Vajon mi van bennünk ezekben a napokban és időkben, ami elfelejtette, hogyan kell nyújtózkodni más lények befogadására? Lehet, hogy nem mindenki hajlandó alaposan, gondosan szemügyre venni az életét, és végigmenni az aszimptotikus minimalizmus felé vezető úton. De biztosan mindannyian megpróbálhatunk egy kicsit nyújtózkodni, bárhol is vagyunk éppen, hogy lássuk, tudunk-e egy kicsit több helyet teremteni más lényeknek, akikkel megosztjuk ezt a bolygói otthont? Hogy nézne ki? Milyen kisebb, átmeneti kényelmetlenségeket választanánk elviselni, amikor újra megtanuljuk megosztani a teret, és megszabadulunk az önközpontúságtól? Itt van egy költemény AK Ramanujam költőtől, fordítótól, folkloristától és filológustól, amely hozzászól ehhez a kérdéshez -- Gayathri Ramachandran

ECOLOGY AK RAMANUJAN,

Megjelent a "Second Sight"-ban, 1986

Az első eső utáni napon,

évekig hazajönnék

dühében,

mert egy mérföldről láttam

a három vörös champak fánk

újra megtette,

virágba borult és odaadta anyát

az első vakító migrénje

a szezonban

az utcán át tartó nehéz-függőjükkel

illat sárga virágporköd

szél nem tudott szitálni

egyetlen ajtó sem zárhatott ki a feketénk elől –

oszlopos ház, amelynek falai fülesek voltak

és a szemek,

pikkelyek, szagok, csont-csikorgás, éjszaka

látogató hangok, és porózusak voltak

mint mi,

de Anya kivillantva indulatát

mint az anyja csavart ezüstje,

unokák nadrágja

nedves, mint a hideg csomag a fején,

nem engedné levágni

egy virágzó fa

majdnem annyi idős, mint ő, magvas,

– mondta egy elhaladó madár mellett

gondviselő ürülék

hogy adjon neki isteneket és lányait

és lányai lányainak kosárnyit

egynyári virág

és egy sor unokatestvérnek

szezonban a migrén okozója.